Herceg János (1909–)

Herceg János 1943-ban megjelent kötetében, a Gyászoló kőművesek című elbeszélésgyűjteményében ismerhetők fel teljes írói kibontakozásának legfontosabb jelei: elfordulva attól az elbeszélésformától, amely a harmincas évek úgynevezett víziós kisprózáját jellemezte (Szirmai, Boschán, Majtényi), novelláiban mind erősebben jut érvényre a valóság fegyelmező ereje és a tapasztalati világ érzéki képe, s ezen az úton írásművészete mind realisztikusabbá válik. Itt figyelhető meg az is, hogy az epikus analízis, a regényszerű ábrázolásmód helyét a drámai sűrítés szorítja ki, a kompozíció telítettebbé válik, a szerkezet teherbírása állandóan fokozódik, s növekedik a novellák jelképi és asszociatív ereje is. A háború után sokáig nem jelentkezett újabb írásokkal, de az ötvenes évek fordulata számára is kedvezőbb feltételeket teremtett az irodalmi alkotásra. A Bors és fahéj (1950) és a Három halász meg egy molnár (1953) című elbeszéléskötetei korábban megfigyelt írói erényeit fejlesztik tovább, s különösen a lélektani vizsgálat és megfigyelés irányába mélyítik el az ábrázolást. 1950-ben jelent meg Herceg egyik legsajátosabb műfajt képviselő műve, a Változó világban című "krónika", amelyben az elbeszélés, a riport és a {88.} szociográfia különlegesen elegyített stílusában mutatja be a régi nagybirtok szocialista átalakulásának folyamatát. Műve nem pusztán társadalmi dokumentum, nemcsak gazdasági és társadalomtudományi "nyersanyag", s nem is a "tények" pedáns felsorolása, hanem elsősorban emberi dokumentum: a birtok egykori cselédeinek belső változásait, a régi és az új találkozásából és egymásnak feszüléséből eredő belső drámát figyeli és ábrázolja benne, a transzformálódásnak azokat a tüneteit, amelyek az emberek tudatában, sőt beszédében és mozdulataiban mennek végbe. S épp ebben különbözik a magyar irodalom nagy múltra visszatekintő szociográfiai irodalmától (még Illyés Puszták népe című "regényétől" is), amelyek többé-kevésbé statikus állapotokat, állóképet mutatnak be, s a változatlanságot festik, mintegy tényeket, adatokat és bizonyságot szolgáltatva a társadalom adott állapotáról. Herceg a kibontakozó új emberi magatartást in statu nascendi ragadja meg, mozgásban, kialakulásban s az erők több irányú mozgásának kereszteződésében. Ennek a "szociográfiai" módszernek érdekes és műfajilag is figyelemre méltó irodalmi vetülete a Szikkadó földeken című regénykísérlete, amely azonban vázlatossága, novellisztikusan laza kompozíciója folytán nem vállalkozhatott a nagy korszakos átalakulás regényigényű bemutatására.

Egészen másféle, s írói természetének jobban megfelelő témát ragadott meg Anna búcsúja (1955) és Ég és föld (1959) című regényeiben. A maga módján mindkettő a művészlélek visszahatásait ábrázolja a társadalmi környezet gazdagon színezett rajzával, az utóbbi mégis inkább kulcsregénynek tekinthető, amelyben – Gerard cirkuszi bohóc tragikomikus sorsát állítva a mese centrumába – irodalompolitikai és művészetetikai kérdésekre válaszol, a regény formanyelvén, de – mint regényeiben általában – itt is bizonyos distancia jelentkezik a megvalósítandó szándék és a művészi megformálás között. Az Ég és földben a vajdasági irodalmat még ma is kísértő visszahúzó erők fölött tart seregszemlét, a visszhangtalanság, a közöny, a szűk nyelvi és társadalmi keretek közé szorult művész panaszát szólaltatva meg. Herceg szubjektív reagálásai, lírikus és polemizáló természete nem kedvez a fegyelmezettebb epikai formának: regényébe beáramlik a magánvélemény, a személyes hang, a fabula nem tud önmagában és önmagáért helytállni, s ezért műve pamfletszerű, helyenként allegorikusan átlátszó. E műfaji aggályokért azonban gazdagon kárpótolnak a regény lírai szépségei, etikai magasrendűsége, igazsága, erkölcsi szenvedélyességének ereje, amelyek művét az újabb jugoszláviai magyar próza egyik legfigyelemreméltóbb alkotásává avatják.

Írói portréját kiválóan egészítik ki az esztétikai és társadalmi kérdések elevenjébe vágó kritikái, naplójegyzetei, esszéi és polémiái, amelyek a közélet, a művészi alkotómunka, az irodalompolitika, a nemzetiségi viszonyok és az anyanyelv kérdéseit veszik célba, a szerző rendkívül aktív magatartásáról és a felvetett kérdésekre egész erkölcsi lényével visszaható {89.} természetéről tanúskodva (Papírhajó, 1953; Leányvári levelek, 1959; Hazulról, 1965; Évek és könyvek, 1971; Két világ, 1972; Előjáték, 1975). Mint Szenteleky fegyvertársa, küzdelmeinek és törekvéseinek egyik legjobb megértője, s a Kalangya szerkesztésében utódja, egykori mestere művét jól megvilágító kétkötetes válogatásban jelentette meg a vajdasági magyar irodalom úttörőjének legfontosabb írásait megértő tanulmány kíséretében (Szenteleky: Ugartörés; Gesztenyevirágzás, 1963).