Laták István (1910–1970)

Az 1945 utáni korszak Laták István számára mindenekelőtt háború előtti költészete terhes, nyomasztó levegőjének kitisztulását és feloldódását hozza magával. "Új hangokat üt meg a külvárosi nyomorúságok költője: a fölszabadult ember merész és boldog öröme ez, ami megkap bennünket. A harc beváltotta mindannyiunk hitét, amit éppen Laták énekelt meg:

A kültelek nem marad a nyomorúság fészke,

mert itt belefáradtak a nyomorúságba"

– ezzel vezeti be a Híd 1946. októberi száma az újból megszólaló költő verseit. A szorongást, a tehetetlen dühöt, a keserűséget, ami prózai írásainak és verseinek érzelmi alaptónusát adta, a derűs bizakodás váltja fel, de sem stílusában, sem költői eszközeiben lényegesebb változás nem következik be nála: lírája továbbra is életrajzi-epikus-leíró marad, amelyben az én-tartalmak csak a témához való viszonyban jutnak kifejezésre anélkül, hogy feltárnák a költő lelkének mélyebb rétegeit. Érzelmi skálája eléggé szűkös: a vonzás és taszítás, a befogadás és elutasítás két szélső kilengési pontja között rajzolódik ki; mindennek örül, amiben az új élet legapróbb jelét is látja, s mindent gyűlöl, ami másfelé mutat. A "várostromlóból" "várvédő" lett (mindezt egyik kritikusa mondja róla), s éppen ez az oka, hogy költészete szűkebb élménykörre zsugorodik össze. A harmincas években az osztályelnyomás, a kisebbségi sors, a hagyománytalanság és meg nem értés viszonyai között alapvetően harcos természetének nagyobb ellenállást kellett leküzdenie, s ez a harc gyakran ihletett hangokat szólaltatott meg benne, de az új társadalmi helyzetben a legfőbb ihletforrása elapadt. Ezek az új körülmények átmenetileg bénítóan hatottak költészetére, elbizonytalanodott, feleslegesnek érezte magát, mert múltja és sorsa, emlékei és korábbi élete másféle élmények kiéneklésére predesztinálták:

Magasra nyújtózni vágytam,

s hogy kiálljak

lázas prédikációkkal, és szóljak

a boldogságról,

amelyet olyan ritkán lehet

egészen magunkhoz ölelni ...

(Szólni a boldogságról, 1957)

{90.} Ebből a már-már idültté vált krízisből az ötvenes évek második felében szabadul fel; a Csillagidőben földi évek című kötete zárja le azt a szakaszt, amelyben – mint mondja – "Megpróbáltam nem szólni többet, Hallgatni csöndben, csonkán, sután", s amelyben a megelőző korszak téma- és érzéskörének korlátai között vergődve próbálta folytatni az objektív politikai líra útját. De éppen ez a válság, a mellőzöttség és megbántottság lesz az az érzésalap, ahonnan tovább lendülhetett a személytelenségből, az individuális vallomáslíra felé tágítva költészetének körét, s egyben a modernebb megmunkálású, lazább építésű, szabadabban lélegző lírai önkifejezés felé. Újabb köteteiben (Nyugtalan álmok, 1952; Csillagidőben földi évek, 1960; Földi bodza, 1967) mindjobban elszaporodnak a szabad versek és a népdal ritmusára komponált, a szürrealista képalkotás eredményeit is felhasználó költemények, amelyek a Földi bodza című lírai életműválogatás utolsó ciklusában kapnak képviseletet.

A háború után két prózai kötettel jelentkezett, az Új élet felé (1949) és a Kavargó sorsok (1962) című elbeszélésköteteivel. Az előbbinek már a komponálása is sejteti a szerző szándékait: a gyűjteménybe felvett háború előtti novellák funkciója az, hogy mintegy sötét háttérként emeljék ki a felszabadulással kezdődő élet fényeit. " ... a régebbiek tettet jelentettek a régi Jugoszlávia kizsákmányoló világában; az újabb írások pedig tettet jelentenek ma az új Jugoszláviában, a tettet: a szocializmus építéséhez való írói hozzájárulást" – írja a könyv előszavában a szerző. A poentírozás s a népfrontpolitika irodalmi posztulátumai arra mutatnak, hogy Laták a háború után is a "szocialista irodalom" eszközeivel akarja megközelíteni a témát és az embert, az effajta ábrázolás kimerültségét, anakronisztikus voltát és fejlődésre való képtelenségét is példázza egyúttal. "Csodálatos, hogy a régi falut Laták milyen pompásan látta, s az új falu vetítésénél csak a színeket találjuk meg benne. [...] Sablonizál. Pedig érdekes drámai magot kutatott fel, s maga az elbeszélés széles medrű, biztos kompozíciójú. Mégsem tartom szerencsésnek a maximumos gazda alakját a szövetkezetben – még ha lélektani indoklással meg is alapozta az író. Nem ez a legtipikusabb a mai szövetkezetben" – írja a címadó novelláról Majtényi Mihály. A Kavargó sorsokban a verseiben jelentkező stílusváltás is megfigyelhető. Érdekes kísérletet tesz a torz, bizarr helyzetek és alakok bemutatására, s a cselekmény rovására inkább a karakterrajz és a tettek rejtett rugói válnak láthatóvá novelláiban.