Lévay Endre (1911–)
Lévay Endre a Híd írói körének tagja, s a folyóirat első szerkesztője volt. Tanulmányaival és elbeszéléseivel tűnt fel a harmincas évek közepén, majd 1945-től az újból megjelenő Híd és az új alapokon induló irodalmi élet egyik vezéregyénisége, szervezője, harcos kritikusa és esztétája. Rádiódrámáin, ifjúsági színművein és elbeszélésein kívül újabban regényekkel jelentkezik (Menj csak, fiam, 1958; Ballangók, 1965). Az előbbi afféle "nemzedékregény", amelyben a parasztság mai élete és a falu {91.} átalakulása kötik le figyelmét. Az utóbbi a teljesebb, a paraszti világ mélységeit szélesebben feltáró regénye, a falu osztályviszonyainak, társadalmi rétegeződésének nagyobb keretű ábrázolási kísérlete. A század első évtizedeiben játszódó cselekmény egyéni sorsok bemutatásával érzékelteti a félfeudális kapitalista viszonyokat a vajdasági faluban. Lévay a "népi", falukutatónak ismert irodalom örökének folytatója; előadásmódja, stílusa a Szabó Pál-i hagyományok továbbélésére utal, de annak városiasabb változatát műveli. Erős érzéke van a helyi színek kiemeléséhez és a "bácskai" hangulatok felidézéséhez, de nemegyszer zsurnalisztikus eszközökkel él, a szociográfiai érdeklődésű író falunosztalgiájának, a paraszti élet "felülről" való megközelítésének látszatával. Prózájának újabb állomásai a Malomkövek (1970) és a Csillámok remegnek (1971).