Komáromi József Sándor (1911–)
Komáromi József Sándor húszéves korában tűnt fel a Napló verspályázatán. Novellái, versei a Reggeli Újságban, az Új Időkben, a Forrásban, a Zilahy által szerkesztett Hídban (amelynek segédszerkesztője volt) és saját lapjában, a Zivatarban jelentek meg, a háború után pedig a Magyar Szó, a Dolgozók és a 7 Nap közli legtöbb írását. Később főleg kisregényeket és elbeszéléseket ír (Választmányi ülés, 1951; Emberöltő, 1964; Jó szó, 1967), korábban az esszé és tanulmány is foglalkoztatta (Háry János ébresztése, 1950). Komáromi prózájának – kissé nőies – alaphangulata a lelki-testi-társadalmi bajoktól gyötört alakjai iránt érzett megindult együttérzés. Nem tragikus szenvedések és nem komor, megkínzott életek ezek, inkább csak szánandók, az író csendes rezignációjának modelljei, akik egy távlattalan emberi vegetáció csigaházában tengetik szürke életüket. Emberi világát a vidéki városkák pártában maradt kisasszonyai, a csupaszív anyukák, joviális nagybácsik, levendulaillatú nagynénik, szende Amálkák, Fülöp bácsik teszik, a nyájas embereknek a köre, amelyen mint távoli fények cikáznak át a nyugtalanító jelen villanásai. Komáromi a család, a jóságos szülők, régi palicsi nyarak emlékei között eseménytelen, pangó világ képét festegeti a félmúlt Krúdyra emlékeztető megidézésével, de a Nyírség írójának atmoszférateremtő ereje nélkül. Ennek az emberi alkatnak egyik lehetséges magyarázatát az író maga fedi fel: "mozdulatlanságra ítélt a csatorna állóvize" – mondja egyik vallomásában szülővárosáról, Óbecséről szólva. Érzelmi világa is ilyen "rövid távra" van beállítva: fájdalmai bánattá tompulnak, tragikus megrendülése szomorúsággá oldódik, erkölcsi felháborodása szelíd vagy bosszankodó feddéssé szelídül. Legújabb kötetében egészen eluralkodik a nosztalgia, a szentimentális ellágyulás érzelmi tónusa, ami már nemcsak hangszín nála, hanem írói alapállása is. Írói értékeit az áradó mesélőkedvben, az ápolt, színes, választékos stílusban és gondos előadásban kell keresnünk.