{113.} Major Nándor (1931–)

Majd egy évtizedes kísérletező szakasz után bekövetkező gyors magára találás és kibontakozás jellemzi Major Nándor pályáját. A hagyományos magyar novella világképéből indult ki, s érzelmes lírai versekkel jelentkezett, azonban az ötvenes évek első felében az olasz neorealizmussal találkozva, s Hemingway művészetével megismerkedve már kialakított egy lazább szerkezetű, a tér és az idő kategóriájával szabadon gazdálkodó novellaformát, felszabadult elbeszélőstílust, amelyet az Udvarra nyílik az ablak című, 1956-os kötetének írásai példáztak. A hétköznapok tragikus poézise érdekelte ekkoriban elsősorban, s ez az érdeklődés szövődik novelláinak világába. Az emberi helyzetek belső gazdagságát kutatta ezekben a novellákban, s az epikus művészet szempontjából jelentéktelennek tűnő mozzanatok többsíkúságát felfedezve, szimultaneista technikával, a gondolattársítások lehetőségeivel, dúsító "technikájával" élve, "rálátásos módszert" alakított ki, így teremtve meg prózájának első jelentős eredményeit.

A lírai fogantatású életkép azonban nem elégítette ki, mert az ötvenes évek második felében tovább folytatja "prózai kutatásait", és kialakítja a nagy novellának azokat a példáit, amelyeket Vereség című, 1959-es kötetének elbeszélései példáztak. Az elemző kedv és a bölcseleti kérdések iránt megnövekedett érdeklődés jegyében íródtak a Vereség tételes elbeszélései, amelyekből a társadalmi lét elidegenült világának képe bontakozik ki. A novellák már címükben is jellegzetes gondolati kategóriákra utalnak: Az áldozat, Magány, Az üldözött, Ítélet. Ezeket egészítik ki azután a hatvanas években készült elbeszélései, bővítve és tágítva világképének határait és bölcseleti rendszerét, amelyet az író intellektusának kontrollja jellemez. Major Nándor ugyanis már művészi anyanyelveként él azzal a prózai előadásmodorral, amelyet az ember világának ilyen filozófiai felmérése és szemlélése alakít ki. Nem véletlen tehát, hogy elbeszéléseiben a modern irodalmak vívmányaival találkozunk, de már a természetes közlés minden ismérvével kamatoztatva Franz Kafkától Michel Butorig a modern próza kínálta lehetőségeket. Major művészetének problematikája tehát századunk prózairodalmának általános törekvéseibe illeszkedik, s természetes nála, hogy a történések lelki síkjai, tehát azok a koordináták, amelyek között az elidegenült ember él, érdeklik elsősorban, ebből a szempontból elemzi a múltat, amely beleszövődik a jelenbe. Foglalkozik a tettek és a vágyak jellegzetes helycseréivel, egymást helyettesítő szerepével, a megtörténtnek és vágyottnak, elképzeltnek és valóságosnak az egyenrangúságával, melyek a vízbe hullt kavics hullámgyűrűiként mozgatják meg az emberi lélek rétegeit. Törekvéseinek eddig legteljesebb összefoglalóját Hullámok (1969) című regényében adta, melyhez tovább ér-{114.}lelte a Délben felvetett regényelméleti és társadalmi problematikát, most már az "itt és most" vajdasági viszonylatában.

Az írónak a forma, a mesterség problémái iránt felébredt érdeklődését jelzi Dél (1967) című regénye is, melyben folytatja küzdelmét egyfelől az ún. "vajdasági" problematikával, s ebből következően a képzelet megkötöttségeivel, az epika hagyományos szemléletmódjával, másfelől pedig az életlátás általános és egzisztenciális vonásainak kiteljesítésével. A Dél költői regény, s a költészetnek és a regénynek az összefüggéseit is fel akarja deríteni s műalkotásként realizálni. Ezzel magyarázható, hogy a regény hősei mediterrán környezetben lépnek fel, amit a regény címének metaforikus, több jelentésű volta külön is hangsúlyoz (égtáj, szűkebb értelemben déli vidék, de napszak, s a delelő, zenitre futó gondolat illúziójának a hordozója is). A regénynek ez az experimentális jellege az idő kategóriája mellett a regénybeli térnek a kérdését is felvetette. Ám a Délnek csak látszólag nincs közvetlen köze az író szűkebb értelemben vett vajdasági világához: a betöltetlen tér képzete, amelynek kérdését regénye vizsgálta, azzal a reflexióval, hogy "ahol az idő hígan iramlik, ott a teret kell telíteni", helyhez és időhöz kötött regényt alkotott, hiszen egészen nyilvánvaló, a "hígan iramló hős" gondolata közvetlenül is az írónak a hétköznapi életet célzó kritikáját jelzi. Újabb regénye, a Hullámok, viszont már azt bizonyítja, hogy a hazai "tér" is betölthető, és a szerző arra vállalkozik, hogy egy új Apák és fiúk jellegű művet alkotva, az elmúlt huszonöt esztendő sorskonfliktusait ragadja meg, írói eszközeiben a hagyományosabb regénytípus felé közeledve.

Major Nándornak a művészetek elmélete iránti érdeklődése azonban nemcsak szépprózája alakulásával fonódott össze, hanem a jugoszláviai magyar esszéirodaloméval is. Évek óta ostromolja az epikának, s ezen belül a regénynek a kérdéseit mind az esszé rövid és villantó, mind pedig a tanulmány okfejtőbb eszközeivel, s e munkája első eredményeit tette közzé Esti órák című kötetében, valamint a regényelméletekről írt hosszabb dolgozatában és Krúdy-tanulmányában. Az egyetemes magyar irodalomban is aránylag ritka írói képlet az övé: a prózaírói gyakorlat elméleti munkálkodásra ösztönzi, az esztétika területén végzett vizsgálatai pedig ismét csak szépprózájában szintetizálódnak, miközben újabb elméleti kérdések felvetése válik lehetővé.