Kerecsendi Kis Márton (1917–)

Kerecsendi Kis Márton 1944-ben emigrált, előbb Ausztriában hányódott, majd Olaszországban, ahol a Magyar Harangok című lapot szerkesztette. Innen Dél-Amerikába került, a Dél-Amerikai Magyar Hírek munkatársaként nosztalgikus, honfibút árasztó kis tárcákat, emlékezéseket írt. Kilenc esztendei dél-amerikai tartózkodás után utazott Kanadába, szerkesztője volt a Torontóban megjelenő Magyar Életnek, s társrészvényese az Orpheus Kiadónak, amely jó néhány emigráns magyar író művét jelentette meg.

Kerecsendi Kis Márton még annak a nemzedéknek a tagja, amely szívósan őrzi magában magyarságának tudatát, de csüggedten kell megállapítania, hogy a fiataloknak ez már nem jelent semmit. Ezért is igyekszik új és új példázatokkal szólni régi hazájáról, ám az a nemzetkép, melyet őriz, már a múlté. A Hetedhétország (Toronto 1963) című verses mesejáték a legjobb bizonysága ennek. A mese átlátszó jelképei meghaladott társadalomképet és történelmi tudatot vetítenek az olvasó elé. (Könyve viszont a külföldi magyar könyvművészet egyik remeke, a nagy tehetségű fametsző, az 1956-ban emigrált – itthon Kossuth-díjjal is kitüntetett – Domján József illusztrációival.)

Az Emlékkönyvben (1972) kicsit önmaga felett is ítéletet mond. Ebből a laza szálakon összefüggő esszégyűjteményből kitűnik, mennyire idegennek érzi magát új környezetében. Értetlenül figyeli az elamerikanizálódó magyarokat, akiket már nem érdekel anyanyelvük, csak a haszon és a pénz. Velük szemben ő a kultúra fegyverével igyekszik hadakozni. Érdekesebbek azok a részek, melyekben irodalmi emlékeit mondja el. (Az emlékezésnek mindenesetre egyéni formáját választotta: házát festegetve a nyakába akasztott magnetofon szalagjára mondja el impresszióit, felfakadó gondolatait.) Ezekből válik nyilvánvalóvá, hogy hiába lett szerkesztő és könyvkiadó, legszívesebben most is ott ülne a Magyar Csillag asztala {363.} mellett, ahol Schöpflin Aladár beszélgetett vele, ahol Radnóti Miklós a cigányiskoláról faggatta, s ahonnan Rónay Györggyel együtt indultak Kelenföld felé. Igazi példaképe, szellemi ösztönzője Illyés Gyula maradt, akiről szép portrét festett az Emlékkönyv lapjain.

A Kárpát Könyvkiadó sorozatában jelent meg Somogyi Ferenc (1906–) Magyar nyelv és irodalom 1825-ig (Cleveland 1975) és ennek folytatása, a Magyar nyelv és irodalom 1825-től 1925-ig (Cleveland 1977) című, majdnem ezer oldalas irodalomtörténete, amely bőségesen közöl szemelvényeket és idézeteket is. Bár a könyvészet tanúsága szerint a szerző figyelembe vett újabb keletű irodalomtörténeti munkákat is, főként a régi szakirodalomra – Beöthy Zsolt, Alszeghy Zsolt, Pintér Jenő könyveire – támaszkodott összefoglalása megírásakor. Nagy teret szentelt az írók életrajzának bemutatására, mint írta, a bennük rejlő példamutatás miatt, és ugyanígy a művelődéstörténeti vonatkozásokat is a szokásosnál részletesebben mutatja be; az irodalmi folyamatokat és műveket a konzervatív szemlélet értékrendje szerint tárgyalja. Könnyű László (1914–) irodalomtörténeti vázlatai (Amerikai magyar irodalomtörténet, New York 1961; Modern Magyar Literature, New York 1964) szintén a konzervatív szemlélet egyoldalú válogatási szempontjait tükrözik.

A nyugati magyar emigráció jellegzetes, új és új változatokban felbukkanó – és helyenként az irodalommal érintkező – törekvése az őskutatás, olykor a meglehetősen dilettáns elődkeresés jegyében. A világ legkülönfélébb részein bukkannak fel önjelölt kutatók, de egyetemi tanárok is, akik hol szolid, hol gyermekesen naiv és tudománytalan "tények"-re hivatkozva igyekeznek valószínűsíteni – nyelvtörténeti egybevetések és régészeti leletek összehasonlítása révén – a sumér-magyar rokonságot. E kérdéskörnek hatalmas irodalma van. Európától Dél-Amerikáig tanulmányok, disszertációk és könyvsorozatok sokasága keresi-kutatja a magyarság feltételezett sumér rokonságának nyomait, az idő mélyében elsüllyedt sumér hitvilág és a magyar sámánizmus kapcsolatait. Regényes elméletek születnek arról, hogy a régi magyaroknak tekintélyes szerepük volt a hajdani világbirodalomban; a föltételezések egészen odáig terjednek, hogy a Kárpát-medence volt a sumérok őshazája, és a magyarok a sumérok leszármazottai. Baráth Tibor kanadai professzor a magyar őstörténet egyiptomi eredetével foglalkozott könyveiben, Bobula Ida a magyar nemzet eredetéről és a sumér rokonságról szóló kutatásait tárta a nyilvánosság elé (Szumir-magyar rokonság kérdése, Buenos Aires 1961; Kétezer magyar név szumir eredete, Montreal 1970). Az ausztráliai Padányi Viktor Dentumagyaria (Buenos Aires 1963) című könyvében is találunk sumér-magyar nyelvrokonítási párhuzamokat. A Buenos Airesben sumerológiai tanszéket vezető Badiny Jós Ferenc a legrégibb magyar nyelvemlékekben fedezett fel sumér szavakat és kifejezéseket. Ő a szerkesztője a Buenos Airesben megjelenő Ősi Gyökér című folyóiratnak, melynek közleményei {364.} az őstörténeti kutatásokból leszűrt eredményeket időszerű következtetésekké fejlesztik és jelenbeli vonatkozások felé tágítják.

A Buenos Airesben 1976-ban elhunyt Fehér M. Jenő két könyvsorozatot kezdeményezett a sumér-magyar rokonság kérdéskörének tisztázására. Az úgynevezett "Sumér könyvek" között először a század elején működő Torma Zsófia Sumér nyomok Erdélyben (Magyar őskutatás kiadása, 1973) című könyvét adta ki, s tervei között szerepelt egy "összehasonlító" munka megjelentetése is, Sumérok-szittyák-ősturánok címmel, s egy sumér-finn-mongol-török "összehasonlító nyelvtan" kiadása. Maga Fehér M. Jenő A nyugati avarok birodalma sorozat könyveit írta s jelentette meg haláláig a Magyar Történeti Szemle kiadásában. Az avar kincsek nyomában (1972) és A korai avar kaganok (1972), de az összes többi hasonló kiindulású munka tudományos értéke – mint erre nyomatékosan felhívták a figyelmet a kérdés szaktudósai – vajmi csekély, némi jelentőséget csak egy meglehetősen ábrándosan kifejtett nyelvművelés szándéka ad nekik.