Esszéírók

Az egzisztencializmus és a vele való párbeszéd közvetve vagy közvetlenül az emigráció mindegyik tagjánál visszatér. Ilyen vonatkozásban talán a jelenleg Brazíliában élő Rezek Román (1916–) példája lehet a legérdekesebb. Rezek közvetlenül a második világháború befejezése után ment Párizsba, ahol az ottani magyarság lelkipásztora lett. Egy ideig az Ahogy Lehet főmunkatársa volt. Verseskötetet is jelentetett meg. Rendi elöljáróinak utasítására 1964-től a São Pauló-i teológiai főiskolán tanít. Jóformán egész életét és minden energiáját Teilhard de Chardin ismertetésének és fordításának szenteli, s mint számkivetett a tengerre a palackpostát, ő leveleire bízza sorjázó fordításait és tanulmányait, melyekből itthon is gyakran olvashatunk a Vigilia és a Teológia hasábjain.

Első írásai a Pannonhalmi Szemlében jelentek meg. Irodalmi érdeklődésére és irányulására talán az a folytatásos tanulmány- és műfordítássorozat a legjellemzőbb, melyet Charles Péguyről írt 1939-ben. Irodalmi ismertetéseket és kritikákat elsősorban a Nyugat második és harmadik nemzedékének alkotóiról közölt. Elsők között próbálta elfogulatlanul és kritikusan elemezni Prohászka Ottokár pályáját. Az Ahogy Lehetben nagyon sokat írt, jó néhány költeményt is. 1964-ben jelent meg első Teilhard-tanulmánya, majd ugyanitt egy fordításrészlet Az Isteni Miliő című könyvből. 1964 áprilisában már a teljes könyv fordításával elkészült, s a Teilhard de Chardinnal való találkozás olyan élményt jelentett számára, amely szinte földlökésszerűen megváltoztatta addigi érdeklődését. Elsősorban a Sartre alkonya című tanulmánya a bizonysága ennek. Ebben a Les Mots (Szavak) című könyvet ismerteti, és félreérthetetlenül vall arról a folyamatról, ahogy maga is eltávolodik az egzisztencializmustól.

A fordítás munkája közben Rezek Román teljesen bedolgozta magát Teilhard de Chardin világába. Ennek eredményeképp kezdte el írni Sodródó világ című kommentársorozatát, amelyben Teilhard de Chardin világát fejti fel, illetve tanítását állítja a huszadik századi filozófiába. Miért Teilhard? – veti fel egyik önmagáról is legtöbbet eláruló tanulmányában, a Dél-Amerikai Magyar Hírlap 1966-os évfolyamában. Egyebek közt azt is elmondja, hogy Teilhard de Chardin műveiben találta meg azt a szintézist, melyre hiába törekedtek századunk többi keresztény gondolkodói.

Munkáját meglehetősen nagy nehézségek között végzi (rendje sem túlságosan segíti), mégis sikerült beteljesítenie élete nagy vágyát, a "magyar {366.} Teilhard"-t, azaz elkészítette Teilhard de Chardin összes művének magyar fordítását.

Rezek Románé az érdem, hogy felfedezte ezt a valóban jelentős gondolkodót. Az első összefoglalást azonban Szabó Ferenc (1931–) írta róla (Ahogy Lehet, Párizs 1965). Szabó az emigráció egyik legműveltebb, legszélesebb látókörű gondolkodója, akit nemcsak Teilhard de Chardin foglalkoztatott, hanem századának szinte teljes filozófiája, magyar és francia irodalma. A vatikáni rádió magyar adásainak vezetője, és ilyen minőségében rendszeresen szemlézi a legújabb magyarországi irodalmat is.

Szabó Ferenc teológus, működésének egyik része természetesen erre a területre esik. Egy kisebb dolgozat (Le Christ et les deux créations selon saint Ambroise, Krisztus és a két teremtés szent Ambrus szerint, Róma 1968) után megírta Isten barátai című könyvét (Róma 1969), melyben a keresztény hit korszerű bemutatására törekszik, s elsősorban racionális érvek alapján fejti ki a hit lényegét. Az ember és világa (Róma 1969) a modern keresztény filozófia sommázata. Kiindulópontja Henri de Lubac, a híres francia teológus Az ateista humanizmus drámája (1963) című könyve, melynek bizonyos következtetései Lukács György Az ész trónfosztása című művével mutatnak rokonságot. Szabó Ferenc megközelítési módjára elsődlegesen az elfogulatlan és alapos forrásismeret a jellemző, és az a törekvése, hogy mindenütt és mindenben megvalósítson valamit abból a párbeszédből, melyet a zsinat utáni egyház igyekezett kezdeményezni a világgal. Többször is hangsúlyozza – és ez is bizonyítja elfogulatlanságát –, hogy az egyház nem rendelkezik ma már kész sémákkal, hanem a világ által felvetett kérdésekre újra és újra keresnie kell a választ, sokszor úgy, hogy önmagát, a maga múltját is meg kell haladnia. Nem véletlen, hogy egyik legigényesebb munkájában épp az egyház megújulása egyik legelszántabb harcosának, a hagyományokat és a haladást egyaránt tiszteletben tartó Henri de Lubacnak pályáját mutatja be (Henri de Lubac az egyházról, Róma 1972).

Szabó Ferenc azonban nemcsak teológus, hanem irodalomtörténész is. Hivatását természetesen irodalomtörténeti alkotásaiban sem tagadja meg, mindegyik művében a keresztény világnézet alapján állva igyekszik felmutatni a század irodalmának legjellemzőbb problémáit, legkiemelkedőbb mestereit. Teológiai műveiben újra és újra a "felbomló világ" látomásával vívódik, illetve az egység útját keresi, mint irodalomtörténész a "felbomló irodalom" kategóriájában gondolkodik, abban az értelemben, ahogy azt Babits fogalmazta meg: "Nem az ember hangja szól hozzánk többé az irodalomból, hanem Északé vagy Amerikáé, a Paraszté vagy a Proletáré." S ugyancsak szívesen idézi Madeleine szavait Ionesco egyik drámájából: "Minthogy a modern világ felbomlóban van, tanúja lehetsz e felbomlásnak."

{367.} A Világnézetek harca (Louvain 1963), majd ennek kissé átalakított változata, a Mai írók és gondolkodók (Louvain 1965) korunk irodalmát mint a hit és a hitetlenség küzdelmének tükörképét ábrázolják. Elsősorban a francia és a magyar líra fejlődésének párhuzamos jelenségeivel igyekszik e tételét Szabó Ferenc igazolni. A magyar költészetből Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Sík Sándor és Pilinszky János arcképét rajzolja meg különös gonddal, Babits életművében ábrázolja legteljesebben e kettősség jelenlétét, de minden tépelődésével, lelki ingadozásával együtt is talán éppen Babits reprezentálja számára a modern keresztény költő legigazibb típusát. A francia irodalomban is elsősorban azok az írók és művek keltik fel érdeklődését, amelyekben a katarzisig vitt lelki dráma fejeződik ki (Bernanos és Mauriac világa).

Szabó Ferenc elsők között tett kísérletet a strukturalizmus keresztény értelmezésére Strukturalizmus – strukturalisták című tanulmányában. Legmélyebben talán mégis Teilhard de Chardin alakította gondolkodásmódját, s ennek köszönhető, hogy az irodalmat mindig mint az ember önmegvalósításának dokumentumát tudja értékelni, apriori elfogultságok nélkül, érdeklődéssel, befogadásra készen.

Hasonló filozófiai kiindulás jellemzi Őry Miklós (1920–) írásait is, melyek főként a Szolgálatban jelennek meg. Legfontosabb műve a Pázmány Péter tanulmányi évei (Eisenstadt 1970), amelyben gazdag bizonyító apparátussal, a kor ismeretében azokat a szellemi forrásokat tárja fel, amelyek alapvetően meghatározták Pázmány Péter későbbi gondolkodásmódját, irodalmi ízlését és politikai elképzeléseit. Ebben a vonatkozásban műve alapvető munka.