Költők

A Nyugatra szakadt magyar költők közül talán Tűz Tamás (1916–) a legtöbbet foglalkoztatott lírikus. Életműve eddig tizenkét kötetet tölt meg. Folyamatosan rendezi sajtó alá verses- és novellás köteteit. Fáradhatatlanul dolgozik, Kanadában él, nyugdíjas lelkész. 1916-ban született Győrött (családi neve: Makkó Lajos). Hittudományi főiskolát végzett, s 1939-ben szentelték pappá. A teológián eltöltött évek magyarázzák, hogy költői pályája kissé megkésve indult, első két kötete nagyjából azokéval egyidőben jelent meg, akiket a Nyugat "negyedik nemzedéké"-nek nevez az irodalomtudomány. A Tiszta arannyal (1941) és a Két tenger közt (1943) elsősorban a két világháború közötti keresztény líra egyik legnagyobb hatású alakja, Harsányi Lajos követőjének ígérte. Finoman árnyalt képekben idézte a természet alakváltozatait, s majdnem mindig a megtalált kegyelmi élmény ihletésében oldotta fel a világ s lelke ellentmondásait. Még publikálhatott a Magyar Csillagban, s később is {368.} öntudatosan vallotta magát a Nyugat köréhez tartozónak, mint ahogy költészetében – kivált indulása idején – meghatározó volt Babits verselésének hatása. Sokszor naiv, üde leírásaiban megvillant olykor a romantika ihletése is, "a Szellem és a Mérték roppant erői" nyűgözték le képzeletét, s a kettő kiegyenlítésének, szintézisének nagy kísérletét fogalmazta meg Aquinói szent Tamásról írt versében. Bár már kezdő költőként is érdeklődött a filozófia iránt, egyéniségében, verseiben is felfedezhető a "Szent Ferenc"-i vonás: "szarvasok, füvek és madarak" között igyekezett fellelni az édeni biztonság idilljét. Ebből csöppent ki végérvényesen, amikor 1943-ban tábori lelkészként a frontra, majd fogságba került, s onnan csak 1947-ben tért haza (élményeit később regényformában is feldolgozta). 1956-ban következett életének legnagyobb fordulata, a "búcsú Európától": Kanadában telepedett le, s kisebb-nagyobb megszakításokkal ott él azóta is.

A "világpolgár", az egész világ költőjének öntudatos gesztusával igyekezett belehelyezkedni új életformájába. Új élmények, felismerések áradtak költészetébe, melyet egyre erősebben termékenyített meg az anyagi valóság, a szeme előtt rohamléptekkel fejlődő technikai kultúra, mely egyszerre jelentett számára új felismeréseket, s hozta el világába az elembertelenedés érzésének tragikus kihívását. Képei egyre tömörebbek, fakóbbak, s új érzelmei kifejezésére mind gyakrabban fordul a jelenségek katalógusszerűen egymás mellé rendelt leírásához. Ezzel azonban nem elégszik meg, igyekszik a tárgyi világ alakzatait új formában rendezni, költői természete szerint rendszerbe foglalni. Súlyos krízise volt ez költészetének; s hogy végül is sikerült új hangot kiküzdenie, annak az az egyik magyarázata, hogy sosem szakította el azokat a szálakat, melyek hazájához kötötték.

Miközben a lélek megállás nélkül vívta nehéz harcát, a versek világa is megváltozott, átrendeződött. Bár filozófiai megihletettségük továbbra is igen erős maradt, gyakran kísérletezett Tűz Tamás nagyobb lélegzetű filozófiai tankölteménnyel is, Lucretius De rerum naturájának mintájára változatlanul a dalforma maradt uralkodó műfaja. De nem a régi lebegésű dalé, hanem az élőbeszéd lélegzetvételéhez alkalmazkodóé, melyben a gondolat ritmusa válik elsődlegessé, s a kép harmóniáját is megbontja a szabálytalanul kimondott, sokszor félbeharapott vágy és fájdalom. Felfedezi a tárgyak egyszerűségében rejlő költészetet, gyakran misztikus sugárzást. A "test misztériumának" válik elkötelezett énekesévé (nem véletlenül ír a költészetéről szóló érdekes könyvecskében külön fejezetet Kemenes Géfin László a Mysterium carnale témaköréről). Egyre erősebb szerepet játszik lírájában a női princípium, mely nem személyekhez kötött, hanem az érzéshez magához, s általa még teljesebbé igyekszik tenni azt a misztikus utat, mely oly sok változatban jelenik meg a líra történetében. "megeshetik velem velünk / hogy nem kérdezünk már semmit / {369.} csak rányitjuk egymásra / a kinyilatkoztatás ablakait" – írja, s ebben az aforisztikusan tömör képben már ott készülődik lírájának következő, költészete ismerőinek is meglepő, izgalmas fordulata.

Meglehetősen ritka, hogy egy lírikus hatvanadik életéve táján változik meg robbanásszerűen. Tűz Tamással ez történt. Hirtelen fordulattal a legmodernebb lírának a szó és a hallgatás metszéspontján egyensúlyozó kifejezésmódjával kezdett kísérletezni. Nála azonban egyetlen pillanatra sem érezzük a kísérlet bizonytalanságait, egyensúlyvesztéseit. Anyanyelvként beszéli ezt a tömör, csak a kifejezés lényegére koncentráló versformát, melyben nem az érzés körülírása, hanem közvetlen bemutatása a legfontosabb, s nem a stilizálás szépsége a megkapó, hanem a lávaként feltoluló érzések szabályozásának kínja. A Jelen voltam (Oakville 1976) a nyugati magyar emigráció költészetének egyik legjelentékenyebb teljesítménye. A kötet egész ciklusát az önéletrajzi ihletésű versek alkotják, ezekben kendőzetlen őszinteséggel ír lelke örvényeiről és arról az otthontalanságról, melyet szinte mindegyik, az Újvilágba szakadt lírikus folyamatosan átél. Az itteni élet iszonyúnak látszó zűrzavarából, dinamikus, az európai ember számára megszokhatatlan rohanásából igyekszik felmutatni azokat a ritka perceket, amikor a lélek önmagára ismerhet egy tárgyban, egy szín szivárványában, vagy a csend töredékeiben. A jellemző módon Pilinszky Jánosnak ajánlott Rögtönzésben olvassuk: "E percben a zátonyra futott kezek, / a megfeneklett szonatinák, / Összeáll, széthull a világegyetem. / De kint a kertben mégis a szemek csöndje, / mintha most kezdődnék az örökkévalóság."

A "mikrokozmosz" változatos, folyton mozgó, alakuló közegében álló, eszmélő ember képe bontakozik ki újabb verseiből. S miközben e magányos lény tétován tájékozódik a valóságban, lelke vásznán egyre erősebbekké, egyre körvonalazottabbakká válnak hazahívó emlékei. Talán ezért is érezzük oly jelentősnek az Aranyrét utca (Mississauja 1978) című kötet híradását, melyben a költő kiszakadva a tárgyi világból, emlékeiből, látomásaiból, a hajdan elveszített gyermekség igézetéből teremt magának új birodalmat.

Békés Gellért (1915–) a Rómában megjelenő Katolikus Szemle egyik szerkesztője, állandó cikkírója. Különösen útirajzai és elmélkedései érdemelnek figyelmet. Dalos Patrickkal együtt magyarra fordította az újszövetségi szentírást (Róma 1951). Emellett költő, harmincöt év terméséből mutatványt adó válogatását 1968-ban jelentette meg Imátlan ima címmel (Katolikus Szemle kiadása, Róma).

Költészete többnyire nem emelkedik túl az alkalmi kedvtelésen, s papi hivatása egyik kiegészítőjévé válik, költeményeiben mondja el ugyanis azokat az imádságos gondolatokat, melyeket a való világ látványa és a mindennapok eseményei keltenek benne. Érdekes nyomon követni kötetében azt a belső érlelődést, ahogy az "Egyszerű ima" majdnem dilettáns {370.} verseitől végül eljutott az "Extasis cosmica"-ig. Ő valóban kozmikus távlatokban gondolkodik, s rendszerint a messziséget, az égitesteket személyesíti meg, hogy vallomásainak tárgyai lehessenek. Kicsit arisztokratikus ihletésű költő, sokszor megkísérti a kiválasztottság érzése, s az ősi, horatiusi minta nyomán szembeállítja a költőt és az "ostoba tömeg"-et:

A tengeren száguld a szél, tarajjá tör habot,

szélvert vizen, szédült hajón bámulsz öt csillagot.

Lenn áll a bál, a nép mulat és táncol a hajó,

te szélbe vágod arcodat: röpülni volna jó.

El innen, el! A fergeteg vad sós vizét iszod

s száraz torokkal hívod az öt messzi csillagot.

Nem túl sok témát pendít meg. Legszebbek és leghitelesebbek azok a versei, melyekben istenélményét, Isten iránt érzett döbbent tiszteletét fogalmazza meg. Ezekben nemes világirodalmi hagyományokon pallérozódva őszinte könyörgésekkel gyarapítja a katolikus költészet e jellemző típusát.

Zimányi Rudolf (1923–) az Ahogy Lehet egyik állandó munkatársa volt, itt publikálta költeményeit és kis tanulmányait. A lap adott hírt Egy munkatársunk sikere című kisebb írásában arról, hogy Zimányi 1964-ben megvédte és kiadta doktori értekezését: Pascal dans l´oeuvre de François Mauriac címmel.

Első verseskötete A régi körben címmel a Katolikus Szemle kiadásában jelent meg (Róma 1968), s amint a címe is utal rá, Zimányi azt a lírai hagyományt igyekezett követni, melyet a huszadik századi papköltők (Sík Sándor és Harsányi Lajos) teremtettek meg. Elsősorban a tájban, a természet kínálta szépségek között érezte otthon magát, mert itt minden Isten jelenlétét sugallta számára. Ebben a természeti lírában, mely elsősorban az öregedő Sík Sándor költészetét jellemzi, a látvány mindig csak arra szolgál, hogy a vers lezárásában valami keresztény tanítást sugallhasson. Ennek a versstruktúrának az a legnagyobb veszélye, melyet csak a legnagyobbak kerülhetnek el, hogy a megoldás, a tanítás nem megszenvedett, hanem előre megtervezett sztereotipiákból épül. Ezt a veszélyt Zimányi Rudolf sem tudta elkerülni. Hiába idézi újra és újra a magyar költői hagyományt – annak is elsősorban konzervatív rétegét –, első kötetében alig-alig sikerült túlhaladnia a sokszor kezdetleges szárnypróbálgatásokon.

Érettebb költőnek bizonyul Szomjúság című kötetében (Amerikai Magyar Írók, Ontario 1973). Ebből a válogatásból érzékletesen bomlik ki az a folyamat, ahogy emlékeiből és a megváltozott világ kínálta élmények-{371.}ből új költői attitűdöt teremt, melyben már nem olyan erős a nevelő, oktató szándék, inkább a tűnődő, csendes nosztalgia, a szülőföld változatos színekben történő megidézése válik uralkodóvá. Zimányi Rudolf konzervált magának egy költői helyzetet. Ebben a fiktív közegben egy virtuális világrendet épít magának, melyben alig-alig vannak ellentétek, s a tragédiákat is mindig lehalkítja, belenyugvóvá teszi a hit érzése.