Prózaírók

A katolikus emigráció prózaírói közül alig akad említésre érdemes. A lapokban dilettáns elbeszélések, útirajzok követik egymást, még a tekintélyes Katolikus Szemle körében sem akad jelentősebb prózaíró.

Megyer József (1917–) az útirajznak azt a műfaját műveli, melynek legjobb példája a két világháború között népszerű Erdősi Károly Napsütéses Indiában című könyve. Spanyolországi naplója (Madrid 1965), Szicília még mindig szép (Nápoly 1969) és Toszkána útjain (Nápoly 1970) számunkra alig ismert tájakra kalauzol, s jó érzékkel mutatja be az ottani szokásokat, érdekességeket, anélkül, hogy a társadalmi kérdések iránt bármi fogékonyságot mutatna.

Rákos B. Raymund (1911–), a Vatikánhoz akkreditált magyar gyóntató, több népszerű imakönyv szerzője (Népimakönyve több kiadást ért meg), jó néhány egyháztörténeti tanulmány írója (melyeket olaszul adott ki Roma di Patria di Tutti, Róma 1972 címmel) két nagyon érdekes emlékezéskötettel hívta fel magára a figyelmet (Huszonegy év Itáliában, Róma 1968 és Közel és távol, Róma 1973).

A Huszonegy év Itáliában azoknak az éveknek a történetét mondja el, melyeket a Vatikánban töltött. Három pápát szolgált: XII. Piust, XXIII. Jánost és VI. Pált, s mindegyikről akad érdekes mondanivalója, ami egészen természetes, hiszen olyan személyes közelségből láthatta őket, s követhette figyelemmel tevékenységüket, ahová "külső" ember sosem juthatott el. Emlékezetesek azok a lapok, amelyeket az egyház életében döntőnek bizonyuló II. vatikáni zsinat megindításáról ír. Mintha a reneszánsz hivalkodó pompája ébredne újra leírásai nyomán. Pedig Rákos B. Raymund egyszerű hittel és alázattal rajzolja meg az eseményeket. Azok azonban paradox módon a maguk életét élik a könyvben, és állásfoglalásra késztetik az olvasót, akinek éreznie kell, hogy a Vatikánban alig-alig éreztették hatásukat az évszázadok.