{372.} Irodalomtörténészek

Az emigráns katolicizmus jellemző műfaja az irodalomtörténetírás. E műfaj művelői – Fáj Attila és Szabó Ferenc kivételével – annak a hagyománynak folytatói, melyet a két világháború között Sík Sándor teremtett meg a hazai irodalomtörténetben. Az irodalomtörténeti igényű összefoglalásokat részint praktikus igények hívták életre: az egyházi irányítással működő középiskolákban szükség volt magyar irodalom könyvekre. Részben e hiány pótlására adta ki Tóth Veremund (1922–) A magyar irodalom története (Buenos Aires 1960) című munkáját. A szerző bencés szerzetes, cikkei és tanulmányai a Dél-amerikai Magyarságban és a Katolikus Szemlében jelennek meg. Irodalomtörténetében az ősköltészettől kezdve a huszadik századig adja rendszeres képét a magyar irodalom fejlődésének. A mű a dél-amerikai Kossuth Kiadó tankönyvsorozatának 6. kötete, ez a szám is jelzi, hogy a messzi Buenos Airesben elsősorban épp Tóth Veremund buzgóságából színvonalas magyar oktatás folyik.

Somogyi B. Gerőnek (1922–) is az irodalomtörténetírás a legfontosabb műfaja. Ő 1948 óta él emigrációban. Párizsban az Ahogy Lehet szerkesztő bizottságának volt a tagja, s Párizsi esték címmel rendszeresen írta a lap színházi és filmrovatának cikkeit. Tanulmányait elsősorban a kanadai katolikus lapokban jelentette meg. Legfontosabb könyvében (Az utolsó nemzedék, Köln 1958) a francia irodalomról írt tanulmányait gyűjtötte egybe. Elbeszéléskötete is megjelent (Zsóka, München 1957), és jó néhány műfordításkötet szerzője, melyek közül kínai antológiái a legérdekesebbek, de fordít spanyolból, franciából és bretonból is.

Világszerte figyelmet keltő egyháztörténeti kutatásokkal tette ismertté nevét Gábriel Asztrik (1907–). Munkásságának középpontjában a középkori magyar-francia kapcsolatok kutatása áll. 1948 óta él az Amerikai Egyesült Államokban. Itt jelent meg a magyar szentek életét összefoglaló munkája (Virágos Pannonia, Cleveland 1954), majd angol és francia nyelvű tanulmányokat, könyveket közölt a középkori párizsi egyetemeken tanuló magyar diákokról.

Fáj Attila (1920–) egy-egy téma vándorlását, a világirodalomban különféle alakváltozataiban megjelenő variációit vizsgálja legtöbb tanulmányában. Módszerére az összehasonlító szemlélet jellemző a leginkább, különösen érdekesek olasz tárgyú esszéi és tanulmányai, melyekben azonban mindig fölhasználja a hazai italianisztika legfontosabb eredményeit, mint ahogy tanulmányaiban is gyakran szerepel bizonyító anyagként magyar irodalmi szemelvény. Legismertebb munkája A Jónás-téma a világirodalomban (Róma 1977) című könyv, melyben az Ószövetségben olvasható történet különféle irodalmi és képzőművészeti feldolgozásait követi nyomon. Elemzéseit hitelessé teszi a komplex művészeti vizsgálódás készsége. Művének egyik legizgalmasabb részletében Ba-{373.}bits Mihály Jónás könyvének, az eredetihez való viszonyát, attól való eltéréseit elemzi.

Nehéz Ferenc (1912–) Dunamocson született, s előbb Komáromban, majd a felszabadulás után Budapesten dolgozott újságíróként. Szerkesztője volt a katolikus Szív Újságnak. 1949-ben hagyta el Magyarországot, s Salzburgban dolgozott a Magyar Katolikus Akciónál. 1951-ben települt át az Egyesült Államokba. Los Angelesben él, az itteni magyar szórvány történetét dolgozta fel Kis Magyarország (Los Angeles é. n.) című szociográfiai munkájában. Elbeszéléseiben (legnépszerűbb A mosolygó Madonna) és költészetében is az érzelmes hang uralkodik, erősen kötődik a Gárdonyi Géza és Móra Ferenc nevével jelölhető hagyományhoz. Könyveit angol nyelven is kiadták. (Small Home by the Great Danube című regényének is a nosztalgia az alapérzése.) Írásai leggyakrabban a Katolikus Magyarok Vasárnapjában jelennek meg.