AZ ELSŐ IDŐSZAK CSOPORTJAI

FEJEZETEK

Azok az írók, költők, irodalomtörténészek, akik a negyvenes években hagyták el az anyaországot, a nyugati magyar irodalomnak tekintélyes, olykor útmutató tagjai lettek. Valamennyiükre közösen jellemző, hogy működésüket többé-kevésbé töretlenül folytatták az emigrációban is. Életkoruk és tekintélyük alkalmassá tette őket az összefoglaló és iránymutató szerepére, amit közülük Kerényi Károly és Cs. Szabó László vállalt a legnagyobb intenzitással és hatással. Ők mind eszmei, mind irodalmi vonatkozásban hosszú ideig a fiatalabb évjáratokhoz tartozó, Nyugaton élő magyar írók és értelmiségiek eszmei irányításának munkáját végezték, s bár nem kötődtek szorosan egyetlen csoporthoz, irányzathoz és iskolához sem, jó néhány eszmei és irodalmi csoportosulás vallhatja őket mesterének. Márai Sándor épp az ellenkező utat járta be: jóllehet a nyugati magyar irodalom elismerten legnagyobb tekintélyei közé tartozik, semmiféle szerepet nem vállal, csak saját életművének kiteljesítésén fáradozik.

Ennek az idősebbekből álló, egységesnek nem tekinthető generációnak az is megkülönböztetett jelentőséget és szerepet kölcsönöz, hogy a nyugati magyar irodalom fiatalabb írói számára ők testesítik meg irodalmunk élő hagyományait, melyek révén az ifjabbak is a magyar líra és próza folytonosságába kapcsolódhatnak. Elsősorban Cs. Szabó László és Szabó Zoltán esszéiben és előadásaiban figyelhetjük meg e hagyományőrző és hagyományteremtő tevékenységet, mely biztonságosabbá és megalapozottabbá tette a nyugati magyar irodalom önszemléletét, és segítette a világirodalomban való tájékozódásának sokszor igen bonyolult folyamatát is. S hogy a magyar és a világirodalom kapcsolatának lehet egy másik aspektusa is, hogy irodalmunk figyelmet ébreszthet nála nagyobb hagyományokkal {374.} rendelkező népek művészetében is, arra jó példa lehet a francia nyelvterületen a magyar líra iránt megmutatkozó érdeklődő megbecsülés, mely elsősorban Gara László áldozatos tevékenységének köszönhető.