Major-Zala Lajos (1930–)

Major-Zala Lajos 1949-ben hagyta el az országot, Svájcban él. Első két verseskötete a modern kifejezéssel kísérletezett, amatőr módon, ritkán meggyőző költői erővel és hitellel. Az "antiverset" akarta megalkotni, a szavakat igyekezett kiszabadítani a megszokott formákból és sablonokból, s arra törekedett, hogy kifejezze a technikai korszak emberének létérzését. Harmadik kötetében (Imátlan ima, München 1971) is folytatta a nyelvi kísérletet, és új nyelvi anyagot talált hozzá azokban a népi imádságokban, melyeket Erdélyi Zsuzsanna és munkatársai gyűjtöttek össze és tettek közzé az Új Írás 1970-es évfolyamában. Major-Zala számára ezek az imádságok új ihletforrást nyitottak meg: az imák jelentik szemében a múltnak azt a rétegét, amelyet a magányra kárhoztatott, elidegenült ember kapcsolódási pontnak érezhet, és ennek révén rálelhet az értékes hagyomány ihletésére. "Akárhányszor agyam gondolati kapcsolatot keres e századok homályából lassan kitapintható vezetékekhez – írta kötete előszavában –, mindig megrázza idegeimet a népi képzelet nyelvi, tematikai, hangulati telítettsége, visszakerső tragikuma, létünkbe sűrített, magasfeszültségű valósága. Nagykorúságának minden igényével és bizonyítékával." Így talál rá az "anyanyelv"-re, arra a valóságra, amelyet nem szabad elfelednie annak sem, aki kiszakadt e világ valóságából. Újabb köteteiben (Csonton virág, München 1972; Rontásbontó, München 1975; Katarzis, München 1976) két témakört szólaltatnak meg versei: a nagyvárosi élet túlfeszített ritmusát próbálják érzékeltetni és a nemiség testi-lelki örömeit öntik formába. Több kötete francia nyelven is megjelent.

A Látóhatár, illetve az Új Látóhatár köréhez tartozott Bikich Gábor és Csokits János, a hatvanas évek elejétől, mindketten szakítottak a nyilvános szerepléssel, verset nem publikálnak, kötetet nem adnak ki.

{402.} Bikich Gábor (1923–) 1948-tól él külföldön, néhány esztendős párizsi tartózkodás után Münchenben telepedett le. A Látóhatárnak és az Új Látóhatárnak alapításától 1963-ig egyik szerkesztője volt. Teljes írói magányban él. Csokits János (1928–) 1949-től él Nyugaton, felváltva Párizsban, Münchenben és Londonban. 1962-ben abbahagyta versei publikálását, azelőtt a Látóhatár egyik leggyakrabban közölt szerzője volt.

Kishont Ferenc (Ephraim Kishon) (1924–) Budapesten született, itt végezte egyetemi tanulmányait. 1945–1948-ig a Szabad Száj és a Ludas Matyi munkatársa volt, 1948-ban vándorolt ki Izraelbe, ahol a magyar nyelvű Új Kelet című lap munkatársa lett. Írásaival nemcsak Izraelben tűnt fel, hanem hamarosan az összes világnyelvre lefordították munkáit: regényeket, elbeszéléseket, komédiákat. Humoros jelenetei, szatírái, ironikus karcolatai, aforizmái Karinthy Frigyes, Kellér Dezső, Tabi László írásaival tartanak rokonságot. Nyelvművésznek tekinti az új izraeli irodalom, ivrit nyelvű műveit saját maga fordítja magyarra; nyelvi humorának és fordulatos, csattanóra kihegyezett írásainak köszönheti sikerét. Színműíróként és forgatókönyvíróként is nevet szerzett magának, 1964-ben a San Franciscó-i filmfesztiválon ő kapta a legjobb forgatókönyv díját. Írásai az ötvenes évek óta rendszeresen jelennek meg izraeli, müncheni, New York-i és más kiadóknál.