A MÁSODIK IDŐSZAK CSOPORTJAI

FEJEZETEK

Az 1956-os esztendő döntő fordulatot jelent a nyugati magyar irodalom történetében. Az emigrációs hullámban a legkülönfélébb pártállású, különböző, egymástól olykor merőben eltérő arculatú irányzatokhoz tartozó írók érkeztek Nyugatra. Hamarosan megkezdték önálló folyóirataik, társaságaik szervezését. Működésükre általában jellemző, hogy erős kritikával illették a korábbi évek hazai történelmének és irodalmának fejlődését, s a maguk életének, sorsának, szerepének apológiáját írták különféle változatokban.

A legerősebb kritikát épp azok gyakorolták a hazai események felett, akik korábban, a személyi kultusz évei alatt, azoknak cselekvő részesei voltak, sőt jelentékeny pozíciót töltöttek be az irodalompolitikai életben. Az ő kritikai indulatukat az önigazolás szándéka is vezette. Egészen más helyzetből idézték ugyanezeknek az éveknek eseményeit azok, akik szenvedő részesei voltak.

Az 1956 után emigráltak között olyan írók is akadtak, akik idehaza a korábbi években már komoly tekintélyt, megbecsülést szereztek maguknak, s a személyi kultusz évei során igazságtalanságokat kellett elszenvedniök, vagy hosszabb hallgatásra kényszerültek. Irodalmi múltjuk természetessé tette, hogy a nyugati magyar irodalom élvonalába emelkedjenek, {403.} mint korábbi hagyományaikat őrző, azt kiteljesítő írók, költők, esszéisták. Nem verődtek össze körülöttük a fiatalok, nem szerveztek írói műhelyeket, működésüknek – mint Határ Győzőének – mégis orientáló a szerepe. Írásaiknak általában jellemzője, hogy a hazai magyar irodalommal foglalkozó tanulmányaikban és kritikáikban szerepet kap a folytonosság gondolata, melynek ők személyükben is képviselői igyekeztek maradni.

A fiatalabb, 1956-ban jórészt még egyetemista korosztályú költők és prózaírók műveiben nem a politikai tartalom az elsődleges, hanem a nyugati életformával való találkozás élménye. Működésüket két alapvető törekvés határozza meg: igyekeznek megteremteni a magyar irodalmi hagyomány és a világirodalmi törekvések egyfajta szintézisét, és kendőzetlen őszinteséggel elemzik a múltat, mely eltéphetetlen szálakkal fűzi őket most is magához. Jellemző rájuk a nyitottság, érzékeny figyelemmel követik a hazai irodalmi élet új jelenségeit, amelyek megtermékenyítik is műveiket. Önszemléletüknek és önkifejezésüknek fontos vonása, hogy kritikusaik már a nyugati magyar irodalom legfontosabb jelenségeinek összegzésére is kísérletet tettek.

Az 1956-ban emigráltak legszélsőségesebb, elsősorban a politikai irodalomra koncentráló tagjai éppen azok, akik a dogmatikus kultúrpolitika kiszolgálói voltak, majd a revizionizmus előrenyomulásával párhuzamosan meggyőződésüket is megváltoztatták.

Háy Gyula (1900–1975) korábban a magyar szocialista drámairodalom nemzetközileg is elismert képviselője volt. 1956-ban szembefordult az állami és pártvezetéssel, 1957-ben a bíróság hatévi börtönbüntetésre ítélte, 1960-ban amnesztiában részesült, ezután már csak irodalmi tevékenységgel foglalkozott. Mohács és Attila éjszakái című drámáiban a történelem nagy kataklizmáiról mondott analitikus, egyszersmind ironikus példázatot. Újabb drámai műveit Királydrámák (1964) című kötetében jelentette meg. 1965-ben Svájcban telepedett le, visszavonultan élt, műveit német nyelvű rádió- és televízióállomások sugározták. Megjelent drámáinak kétkötetes német fordítása. Geboren 1900 (Hamburg 1971) című önéletrajzában fordulatokban gazdag életének történetét örökítette meg, ezzel együtt az évszázad nagy politikai eseményeinek hátterét festette le.

Enczi Endre (1903–1974) korábban a szocialista irodalom táborába tartozott, 1951-ben Földalatti aratás, 1954-ben Helyszíni vizsgálat, 1956-ban Gyógyulás címen jelentek meg regényei. 1956-ban az Irodalmi Újság szerkesztője volt, az írói ellenzékhez csatlakozott, majd Nyugatra távozott. Párizsban telepedett le, az ott megjelenő Irodalmi Újságot szerkesztette. 1966-ban Párizsban jelent meg Úristen! Az ábécé minden betűje ... című regénye, amely az ötvenes évek magyar társadalmáról adott keresztmetszetet. A formailag is újító szándékú regény ábécérendben jellemezte hőseit és beszélte el történetüket.

{404.} Molnár Miklós (1918–) Svájcban telepedett le, művei elsősorban franciául jelennek meg. Főleg történettudománnyal foglalkozik, Genfben adta ki az I. Internacionálé dokumentumgyűjteményét (1962). Aczél Tamás (1921–), aki 1948-ban Kossuth-, 1952-ben Sztálin-díjat kapott, 1956 után írt könyveiben korábbi meggyőződésével szöges ellentétben szól volt hazája eseményeiről és politikájáról, nemkülönben a kétszeres Kossuth-díjas Méray Tibor (1924–), aki regényeket, politikai tárgyú cikkeket ír és szerkeszti az Irodalmi Újságot.

Rab Gusztáv (1901–1963) 1958-ban hagyta el az országot, regényeit több nyelvre lefordították. Pálóczi-Horváth György (1908–1973) regénye francia nyelven jelent meg.