Papp Tibor (1936–)
Papp Tibor első kötete (Sánta vasárnap. Párizs 1964) még többféle hangot szólaltatott meg, népi hangulatú mondókák és balladák, rímes, időmértékes és hangsúlyos versek szomszédságában szürrealista prózaversek is föltűntek, jeléül annak, hogy a szerző a költőiség új formáit kereste. Szakítani akart az érzelmes líraisággal, a hagyományos szépségkultusszal és élménykifejezéssel, s bár nem sikerült teljesen szakítania az elbeszélő stílussal, már ekkor is arra törekedett, hogy a versek a képek nyelvén beszéljenek. Az Elégia két személyhez vagy többhöz (Párizs 1968) című kötetében találta meg egyéni hangját a képzetkapcsolások szabadságában, a sorok és szavak közé iktatott szünetek jelzéseiben. A személytelenség, az elvonatkoztatott tárgyiasság felé haladt lírája, míg aztán ennek a közlésformának végletesen egyéni változatánál állapodott meg. A líra válságára Papp Tibor a vers széttörésével válaszolt, s a Vendégszövegek 1 (Párizs 1971) című kötetével az új avantgarde ama irányzatához csatlakozott, mely irodalmat részint az irodalomból, meglevő szövegekből {433.} csinál, ez esetben Kassák és René Char az a szerző, akiknek műveit a kötet írója szabadon felhasználja, átalakítja és beépíti a saját szövegébe. A szövegek egymásba áramoltatása azt is kifejezi, hogy nem a költő személyisége a fontos, kivált nem annak önéletrajzi vonatkozása, hanem a személytől függetlenített szöveg, amely különálló életet él, s önmagát azzal teljesíti be, hogy létezik.