Cs. Szabó László (1905–)

Cs. Szabó László a nyugati magyar irodalom legtekintélyesebb, legnagyobb kisugárzású alakja, szellemi vezetője; konferenciák, tanulmányi hetek állandó előadója, valóságos és tiszteletbeli elnöke. Fáradhatatlan utazó, élő útikönyv és művelődéstörténet s mindenekfölött igen termékeny író, tizenöt Nyugaton megjelent könyvének műfaji változatosságával is vállalta a diaszpórában élő író szerepét. Szerkesztett magyar költői antológiát, készített interjút itthoni írókkal, írt verset, novellát, rádiójátékot, töméntelen esszét és cikket; programot adott a kinti tollforgatóknak, és magatartásával magyarság és európaiság természetes összetartozására kínál példát.

{381.} A felszabadulás után a Képzőművészeti Főiskolán kapott katedrát, 1948-ban hagyta el az országot, előbb Olaszországban élt, majd Angliában telepedett le, a BBC magyar adásának volt munkatársa. Önéletrajz című verse (1949) híven fejezi ki magatartását:

Könyvtártoronyban tágas ajtónál

hithű kardok közt nyájasan élt

versekért kélt át tengerentúlra

s honvesztve honnak hitte a Délt.

Az "esszéíró nemzedék" tagjaként kezdte írói pályáját, s már a második világháború előtt megjelent írásaiban nyomon követhetjük az életművét meghatározó motívumok készülődését. Ezeket mintegy összefoglalja a Pokoltánc (London 1974) szabálytalan, Rilke kornétását ősének valló prózaverseiben. A kötet nyitányának Semmi a címe, s benne annak a művésznek a magatartásáról rajzol megejtően hiteles képet, aki a korai évszázadokban az istenek kiválasztottjának tudhatta magát, majd egyre magányosabbá válva kolostori cellájában és a kápolnában hallgatja a hajnali szél üzenetét. A "semmi" jellegzetesen egzisztencialista motívuma végighúzódik az egész versen, mintegy Cs. Szabó László meglehetősen szkeptikus szemléletmódjának igazolásául. A versben a nyugati világ humanista hagyományai éppúgy kifejezést nyernek, mint a rejtelmes forrásból táplálkozó, életalakító hit s annak ellentéte: a makacs tagadás. S megjelenik itt is a száműzetés jelképesen és valóságosan is értelmezhető gondolata, mely oly sok alakváltozatban szövi át Cs. Szabó László egész irodalmi termését. E verspróza ellentéteit növeli meg s ülteti át egyéni sorsára a Meddő nap, melyben kudarcairól, önmegvalósításának kínzó hiányérzetéről vall kendőzetlen őszinteséggel és belső hitellel. "Ég bennem a nap – írja a mű befejező részében –, meddő szégyene dúl még, de növeszt is az emlék, homlokom vívódva ádáz harcban a versért harangtornyokig ér már s hontalan kezemet egy ciprus fölé tartom melegedni." Ez a záró kép szimbóluma lehetne irodalmi működésének és életérzésének: valóban vándorló hontalan ő, aki az ősi kultúra emlékeiből táplálkozva igyekszik újra meg újra kiküzdeni a humanitás melegét, vigasztalásul és enyhítőül.

Irodalmi tevékenysége meglehetősen szerteágazó, sok műfajra terjed ki. Esszék, történelmi, társadalmi és irodalmi elmélkedések, elbeszélések, drámák és különféle cikkek tarka egymásutánjából kell kihámoznunk legjellemzőbb törekvéseit, világszemléletének meghatározó jegyeit. A legjellemzőbb közülük kétségtelenül az esszé, melynek egyik legtermékenyebb és legszínvonalasabb művelője. Stílusát a szemléletesség, a könnyedség, szépség és elegancia ötvözete teszi emlékezetessé, szándéka igazolására pedig a történelemnek majdnem mindegyik századából hoz fel jellemző {382.} példákat, melyeket kivétel nélkül áthat a drámai hangoltság, a tragikus életérzés. Óriási műveltséganyag zsúfolódik esszéiben, ha összegyűjtve megjelennének, kiderülne, hogy hozzá mérhető művészeti, világirodalmi, művelődéstörténeti esszéválogatás magyarul az elmúlt negyven-ötven évben egy sem látott napvilágot. Senki sem versenyezhetett a szerzővel: európai páholyban ült. Sorra látogathatta a nagyszerű képzőművészeti kiállításokat Londonban, Párizsban, Rómában, Firenzében és másutt, frissen megjelenő könyvekről azonnal hírt adhatott s mindig alkalma nyílt arra, hogy a hazai művészetet, a magyar történelmet az egykorú európai fejleményekkel vesse össze. Esszéi az európai történelem és nagy művészet századain kalauzolják végig az olvasót, az antikvitástól napjainkig. Képzőművészeti kiállításokról, színházi előadásokról számolnak be, írókat, irodalmi alkotásokat mutatnak be; művészeti és művelődéstörténeti periódusokat fognak át, történelmi korszakokon tekintenek végig. Nagy műveltséget vitt magával, itthon is kiváló esszékkel tűnt ki, esszéírói fénykora azonban Nyugaton töltött évtizedeire esik.

Elbeszéléseiben (Irgalom, München 1955; Halfejű pásztorbot, London 1960; A nyomozás, Oslo – Bécs 1966) a személyesség és a cselekményesség összefoglalására törekszik. Legérdekesebbek azok az esszéisztikus elemekkel átszőtt novellái, melyek a történelmi múltban játszódnak ugyan, de a jelen paradigmáját igyekszik megalkotni bennük. Ezekben több szempontból is magyarázza és motiválja, miért szakadt el szülőhazájától, és miért vállalta a nyugati magyar író sokszor hálátlan szerepét. Szépírói munkásságában fel-feltűnik a szatíra: az Irgalom egyik legérdekesebb és az emigrációs lét helyzettudatáról legtöbbet eláruló darabjában, A cserében a szatirikus elbeszélés legjobb hagyományait követve mutatja be az emigrációban "működő" politikusok nyüzsgését. Volt képviselők, tábornokok és akarnokok kavarognak előttünk, "csupa írásos fúró", akik egy virtuális világban léteznek, utaznak, intézkednek, s nem veszik észre, hogy lábuk alól régen kicsúszott a talaj. Végül Tömöri Hubertet – a névválasztás is jellemzi az író leleplező szándékát – Hermész magával viszi az alvilágba, ahol az istenek tanácsa ott tartja, s helyébe egy hajdan éhen pusztult fiatal költőt küldenek. Mert: "Ön mondta, hogy most nem közéleti emberekre van szükség, hanem a szellem embereire."

Nagyon sok elbeszélésében használja az egyes szám első személyt, másokban történeti köntösbe rejti személyes jellegű mondanivalóját, mely majdnem mindig a körül a kérdés körül forog, miért, milyen indítékok alapján választja valaki a hazájától való eltávolodást, mely ugyanakkor nem jelenti annak nyelvétől és hagyományaitól való elszakadást is. Kulcsfontosságú műve ebben a vonatkozásban A kegyenc. Hasonló motívum teszi önvallomás értékűvé A gyanútlanok (Bern 1976) hangjátékait, melyek azzal a gondolattal vívódnak, vajon itt és most volt-e értelme a megváltásnak, s egyáltalán megváltható-e az emberiség.

{383.} Esszéiben és útirajzaiban, de szinte minden műfajában azonos témák és motívumok húzódnak végig. Leginkább a nagy vándorlók, az új honalapítók, a lehetetlen körülmények között is életet teremtők foglalkoztatják képzeletét. Így válik A nyomozás látszólag szeszélyesen egybeálló jegyzeteinek központi figurájává a vándorló és mindenütt otthonra találó Odüsszeusz, aki pontosan tudatában van küldetése lehetetlen voltának, s mégis halad tovább az istenek kijelölte úton. Társait nem tudja megmenteni, de amikor hosszú vándorlás után visszatér Ithakába, mégis új barátságokat köt, mert jól tudja: ezek adják az emberhez méltó élet igaz tartalmait. Talán legszebb kötetében, a Római muzsikában (München 1970) Pál apostol a központi figura. Az Apostolok cselekedetei alapján rekonstruálja sokszor értelmetlennek és érthetetlennek látszó térítői útját, módszerét, s benne a világpolgár, az eszmének elkötelezett művelt ember egy lehetséges ideálképét rajzolja meg. Az esendő testtel, sokszor barátok, megértő társak nélkül, elhagyatottan vándorló, de az ügynek szívvel-lélekkel elkötelezett Pál figurájában a maga sorsának előképét igyekszik megteremteni, s talán ezért is ábrázolja oly sokféle megközelítésben, érzelmi telítettséggel. De jelképesnek – a saját sorsára és vélt küldetésére transzponáltnak – vélhetjük azt a módot is, ahogy Greco sorsának változását kutatja. Miért költözött a sikerekben és megbízásokban oly gazdag művész végül mégis Hispániába? Ez a kérdés többször is visszatér jegyzeteiben, s a válasza egyértelmű: azért, mert itt találja meg azt a kulturális és szellemi örökséget, melyet maga is kifejezni és megvalósítani akart alkotásaiban. Mi más ez, mint a maga küldetésének és szellemi magatartásának apológiája? Voltaképp ő az, aki Pál apostol és Greco képében Odüsszeusz mohó nyugtalanságával kergeti az ideált, új földrészekkel ismerkedve meg, festő módjára magával víve azokat a könyveket, melyekkel szülőföldje üzen érte öregkorában is, magához láncolva szívét és ízlését.

Önjellemzés értéke van annak a módnak is, ahogy vissza-visszatér a világirodalom nagy különállóinak alakjához. A Római muzsika szép lapjai idézik fel Vergilius és kivált Horatius példáját. Mindketten vállalták az augustusi rend dicséretét, de csak tartózkodva, elveik feladása nélkül, s amikor Horatius megcsömörlött az új világ gátlástalanságától, embertelenségétől, visszahúzódott sabinumi birtokára, hogy ott a szellemi függetlenség és érintetlenség vonzó magatartásának példáját teremtse meg a rusztikus élet dicséretét hirdető ódáiban.

Cs. Szabó László esszéit és irodalomtörténeti műveit is állandó motívumok jelenléte teszi egységessé. A Magyar versek Aranytól napjainkig (Róma 1953) című gyűjtemény kiválogatását és bevezetését éppúgy a tragikus hangoltság jellemzi, mint az Egy nép s a költészete (1972) címmel írt líratörténeti összefoglalást (melyet e tárgyról szóló utolsó és végleges megnyilatkozásának szánt). Felfogása szerint népünk története mindvégig tragikus, s a sérült nemzettudat a maga igazolását kereste és keresi költé-{384.}szetében. (Ez a rejtett vagy valóságos, valódi vagy képzelt drámai alapérzés magyarázza az angol művészettörténet legviharosabb évszázadaiból témáit merítő esszéinek keletkezését is.) Súlyos csalódások, nagy csatavesztések emlékét őrzi lírája, amely alig-alig tud kiszakadni e bűvös körből, legfeljebb különféle alakváltozatokban tesz kísérletet, hogy e bilincsként köréje hurkolódó, világszemléletét meghatározó alapérzését kiírja magából. Nagyon röviden s az író csillogó, szellemes stílusának mindenfajta érzékeltetése nélkül így lehetne összefoglalni Cs. Szabó László irodalomszemléletének legjellemzőbb vonását. Az Ország és irodalom (Brüsszel 1963) legpolitikusabb és legkoncepciózusabb négy irodalmi és történelmi tanulmányát tartalmazza, egyik írása a Klaniczay – Szauder – Szabolcsi-féle Kis magyar irodalomtörténet kapcsán vitába száll a magyar marxista irodalomtörténetírással. A Hunok Nyugaton (München 1968) portrévázlat Illyés Gyuláról, személyes reflexiók tára, igen sok hasznosítható életrajzi adalékkal és esztétikai észrevétellel. A Két tükör közt (Bern 1977) interjúkat ad közre.

Ugyancsak visszatérő eleme módszerének a folytonos kérdezés. A fejlődés menetét megszakítva újra meg újra rákérdez az eseményekre, mintegy eljátszva azzal a gondolattal, lehetett volna-e másként is, ha a nemzet és költészete a fejlődés felkínálta másik alternatívát választja. Ha közvetetten is, de végeredményben erre a kérdésre adja meg a választ a Petőfiék (München 1973) két esszéje. A Petőfi Párizsban azt a gondolatot fejti ki, hogy hiába ment volna a költő más országba, sorsa ott is ugyanaz lett volna, mint szülőhazájában, ott is a világszabadság eszméjének lett volna hőse és áldozata. Mert Petőfi volt irodalmunkban jóformán az egyetlen, akinél élet és szándék hiánytalanul fedte egymást. S ez a "fedés", illetve ennek lehetséges megvalósítása Cs. Szabó László irodalomszemléletének kulcsfontosságú kérdésköre, ennek hiányából vezeti le a költői sors feloldhatatlan paradoxonát és tragikumát. Ami természetes egységbe forrt Byronnál vagy Petőfinél, annak hiánya magyarázza Vörösmarty, Arany vagy Ady életének és költészetének mély depresszióit.

Cs. Szabó László magyar irodalommal foglalkozó esszéit és tanulmányait egyszerre jellemzi széles európai látókör – hőseit majdnem mindig a kor irodalmának legjellemzőbb áramlataival szembesíti – és egyfajta konzervativizmus. Amennyire érti és értékeli nemzedékének irodalmát, annyira idegenkedve és szellemi affinitás híján szemléli az újabb törekvéseket. A magyar líra története az ő számára a Nyugattal végződik, ami azontúl történt és történik, az – egy-két kivételtől eltekintve – már a "vaskor". Ezzel is a maga választását és szemléletét igyekszik igazolni.

Nem lenne teljes a róla rajzolt portré, ha nem szólnánk röviden irodalomszervezői munkásságáról. Nem szervező abban az értelemben, hogy lapot szerkeszt vagy kiadót vezet. Tudása és tekintélye mégis alkalmassá {385.} teszi arra, hogy körülötte is kikristályosodjék a nyugati magyar emigráció irodalma, melynek nem egy jellemző törekvését, körét ő segítette elismertségre, s jó néhány író is neki köszönheti, hogy sikerült kialakítania egyéni hangját, stílusát és világszemléletét.