Márai Sándor (1900–)

A híres és népszerű írónak a felszabadulás után megjelent művei arról vallottak, hogy írójuk képtelen beilleszkedni az alakuló új társadalmi rendbe. Naplója (1945) a magyar középosztály találó kritikája, mint Lukács György is megállapította, ám ez a könyve csakúgy, mint következő művei, lépten-nyomon az általánosságban megfogalmazott "európai humanizmus", az "elit szellemiség" gondolatához tér vissza. Az "európai humanizmus" Márai gondolatmenete szerint a társadalmi érdekek, osztályok, ellentétek fölé emelkedő szellemi magatartás, az író egyedül helyes szellemi értékvédelmező álláspontja. Ez a szemlélet jellemzi a felszabadulás után írt karcolatait is, melyekben megpróbálta – a maga módján – visszaállítani a fogalmak értékrendjét. Ennek kísérlete a Medvetánc (1946) gondolatfüzére, amelyben egy művelt "européer" tűnődik jelenségek és módszerek fölött, és közben arról vall, hogy a művészet csak akkor érheti el célját a megváltozott világban, ha teljesen kikapcsolja vizsgálódási köréből az érzelmeket. "Mikor művészetem kellett volna gyakorolni – olvassuk egy helyütt –, megejtett és hatalmába kerített egy emberi érzés. A kettő együtt nem lehet."

Ilyen szándékoltan "érzelemmentes szellemi kalandozást" tár elénk az Ihlet és nemzedék című esszékötete (1946), mely szellemes paradoxonok, éles megfigyelések, továbbgondolásra érdemes jellemzések tárháza. Képtelen azonban Márai az ábrázolt írók és irányzatok lényegéig hatolni, mert szemléletmódját valósággal gettóba szorítja az "osztályfölötti általánosságok" hajszolása és érvényesítése. Határozottan volt valami menekülésszerű már ekkor is Márai magatartásában, nem véletlenül választotta A nővér (1946) című regényének főszereplőjéül Z-t, a híres zongoraművészt, aki elveszetten kalandozik a havasok és az emlékek között, s nem akar tudni a jelenről, amely pedig sikerrel és elismeréssel kecsegteti. A társadalmi haladás mindent átalakító lendülete idegen tőle. "Érdemes-e forradalmat csinálni, vagy vállalni kell a sokkal lassúbb nevelés módszerét? Én {379.} döntöttem: a nevelést választom." – írja az Európa elrablásában (1947). Kinti életéről, gondolatairól elsősorban Naplója (1968) tudósít. "Végzetes"-nek nevezi azt a pillanatot, amikor elhagyta Magyarországot. Ulyssesként bolyong ettől kezdve a nagyvilágban, s ez a bolyongás hovatovább ugyanolyan szereppé merevül, mint korábbi "európai" magatartása. "Halott minden, amit szerettem" – írja egyik jegyzetében, s nem veszi észre, hogy ezt a halottat maga teremtette magamagának vigaszul. Mert számára valóban meghalt az a haza, melyet Ulysses és Gallicus néven támadott a nyugati rádiók magyar nyelvű adásaiban. Naplójegyzetei még mindig széles érdeklődéséről tanúskodnak, de élményei megkopnak, sokszor ismétli magát, és visszatetszőek szerepjátszó pózolásai. Első emigrációban keletkezett regénye, a Béke Ithakában (London 1952) a haza és hazátlanság, a megtérés és menekülés mitológiai témájára íródott. Ulysses sorsa az emigránssors szimbóluma: az örök vándor és nagy mesélő meghalni tér haza hűséges Penelopéjához. A mitológiai történetet nagy stílusbravúrral költötte újjá Márai, a regény mondanivalója ugyanazt fejezi ki, amit egyik naplójegyzetében fogalmazott meg: "Az emigráns, aki a hazamenésre gondol, nem igazi emigráns. Hazamenni lehet, de csak úgy, mint Ulysses: meghalni." A hazától elszakadás megrendítően őszinte élménye szólalt meg Halotti beszéd című versében:

Látjátok feleim szem'tekkel, mik vagyunk.

Por és hamu vagyunk.

Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.

Össze tudod még rakni a Margit-szigetet? ...

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat.

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak

Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

A "pillangó", a "gyöngy", a "szív" – már nem az, ami volt,

Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt

És megértették, ahogy a dajkaéneket

A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.

Népszerű Casanova-regényét (Vendégjáték Bolzanóban) verses játékká írta át, Egy úr Velencéből (Washington 1960) címen jelent meg; legsikerültebb regénye, a San Gennaro vére (Róma 1963) Nápoly színes, kavargó, mozgalmas, bohém életéről szól, s a városkép leírásába, a főhős sorsába újra csak a hontalanság gyötrő gondjának ábrázolása szövődik. Ítélet Canudosban (Toronto 1970) című regénye új stílussal kísérletezik, szárazabb és tárgyszerűbb modorú, mint korábbi művei. A témát a századforduló nagy brazil írójának, Euclides da Cunhának A vadon című könyvéből vette. A múlt század végén Brazília peremvidékén anarchikus robbanás {380.} következett be, egy szekta szembeszállt az államhatalommal, amely aztán véres, kegyetlen hadjáratban dúlta fel és semmisítette meg az ellenszegülők telepét. Márai írja a könyv utószavában, hogy a történet az európai és amerikai diákmozgalmakra visszhangzik, s valóban, az Ítélet Canudosban egyéni függetlenség és társadalmi kötöttség, rend és anarchia időtlenné stilizált feszültségét ábrázolja. Következő regénye, a Rómában történt valami (Toronto 1971) a Julius Caesar meggyilkolását követő eseményeket beszéli el: mi történik a diktátor halála után, jön-e forradalom vagy sem, hoz-e változást az állam és a nép életében az erőskezű uralkodó halála? A regény válasza az, hogy minden marad a régiben: "Barátom, micsoda aljas és gyalázatos színjáték a történelem." Ez a történelmi viszonylagosság akadályozza meg, hogy a regény szimbólum értékű alkotássá súlyosodjon. A történet néha a pamflet hangjára vált át, célzásokkal a magyarországi helyzetre is.

Az Erősítő (h. n. 1975) a 16. század végi eretneküldözésről, az inkvizíció szent hivatalának működéséről szól, s egy spanyol származású "kis karmelita inkvizítor" feljegyzései alapján számol be arról, hogy a római egyház miként törte le az engedetleneket, a hitbeli tévelygőket. A regény egy hét évig fogva tartott eretnek vallatása és máglyahalála körüli eseményeket beszéli el, enyhén archaizált stílusban. Az "erősítő", a confortatore szerepe az, hogy próbálja megtéríteni az eretneket és rábírni arra, hogy ismerje be tévedéseit. A fogoly, Giordano Bruno, nem hallgat az "erősítők" érveire, s a Campo di Fiorin máglyára lép. A jámbor avilai szerzetes pedig, akit a római inkvizíció félelmetes tekintélyű vezetője spanyol társának szóló üzenettel bocsát vissza hazájába, nem tér meg otthonába, hanem Genfben telepszik le, hogy szabadon élhessen.

Naplóinak, visszaemlékezéseinek négy kötete látott napvilágot, s kiadta összegyűjtött verseit is A delfin visszanézett (München 1978) címmel.