Vitéz János

Az első magyar alkotó humanista – levél- és oráció-író – Vitéz János (1400 k. – 1472) volt. A Körös megyei Zrednán született (Joannes de Zredna), horvát köznemesi családból. Iskoláit Zágrábban végezte, majd – 1434-ben – a bécsi egyetemen tanult. Az egyetemi végzettségű zágrábi klerikust a zágrábi prépost, Gathaloczi Mátyás kancellár vitte be a budai kancelláriára, nem sokkal Zsigmond császár halála előtt (1436), s itt dolgozott 1444-ig, I. Ulászló haláláig. 1439-től, már protonotáriusi minőségben, ő fogalmazta a legfontosabb diplomáciai leveleket. Érdemei jutalmául 1438-ban a zágrábi őrkanonokságot, 1443-ban pedig a gazdag váradi prépostságot kapta. A várnai csatában elesett Ulászló halálával megindult az oligarchák harca a hatalomért, e harcban Vitéz nem akarván állást foglalni, visszavonult kódexei közé, s hogy magát a humanista tudományokban tovább képezze, "pro studio" Itáliába indult. De csak Zágrábig jutott el, onnét rablótámadások veszélye miatt visszafordult, s mint maga írja: "E szerencsétlen korban nem folytathattam az utat, amelyre lelkem vágyai indítottak el." Terve nem valósult meg később sem, pedig 1451-ben a pápától engedélyt kért és kapott, hogy valamelyik itáliai egyetemet meglátogathassa s ott "a latin avagy a görög tudományokat tanulja". Hunyadi János eközben felajánlotta és megszerezte neki az éppen megürült váradi püspökséget, s ezzel Vitézt maga mellé állította, ki a gubernátort és a Hunyadi-házat diplomáciai ügyességével és tollával majdnem haláláig híven szolgálta. 1453-ban kancellár lett, 1457-ben a Hunyadi-fiúkkal együtt elfogták, kiszabadulása után pedig nagy szerepet játszott Mátyás trónra juttatásában. Mátyás kancellárja és vezető főembere. 1465-ben elérte a legtöbbet, amit Magyarországon egy értelmiségi elérhetett: esztergomi érsek lett. A hatvanas évek végén unokaöccsével együtt háttérbe szorult, mert nem támogatta Mátyás Csehország elleni támadó törekvéseit és politikáját. A nagyfeudális ellenzék és összeesküvés (1471) vezére lett, de midőn Mátyás az összeesküvést felszámolta, 1472 februárjában elfogatta őt, majd szabadon bocsátva felügyelet alá helyezte. Gyászos bukását, miként unokaöccse, Janus Pannonius, ő sem sokkal élte túl.

Életpályája fényeivel-árnyaival együtt nagyívű reneszánsz pályafutás. Zsigmond kancelláriájának neves humanistái (Vergerio, Aeneas Sylvius Piccolomini, Sanoki stb.) között, valamint olvasással-tanulással alapos humanista műveltséget szívott magába. Híres könyvtárának kódexeit, melyek az antik auktorok, az egyházatyák, valamint – kisebb számban – humanista szerzők munkáit tartalmazták, szorgosan tanulmányozta, sajátkezűleg emendálta. A kora--{220.}beli természettudományok közül főleg az asztrológia érdekelte. Külföldi humanistákkal állt kapcsolatban, mecénáskodott, ezek több munkájukat neki ajánlották, s közülük néhányat udvarába is meghívott. Itáliába, hová ő soha el nem jutott, ifjak sorát, főleg a rokonság gyerekeit küldte tanulni, köztük unokaöccsét, mint maga nevezi: "a mi Jánosunkat", ki Janus Pannonius néven a magyar humanizmus legnagyobb alakja, poétája lett. Ő maga viszont, Leveleskönyvével, az első magyar humanista opus szerzője.

Pál kancelláriai titkár 1445-ben azzal a kéréssel fordul hozzá, volt főnökéhez, gyűjtené össze, adná kötetben azokat a nevezetes leveleit, amelyeket 1440–1444 között protonotáriusként írt a pápához és az európai fejedelmekhez a török elleni harcok, segélyek ügyében és propagandájára, hogy neki és a kancelláriában dolgozó társainak egyrészt követendő mintául szolgáljanak, másrészt – mint e korszak törökellenes küzdelmeit és fontos eseményeit megörökítő becses történeti dokumentumok – az utókor számára fennmaradjanak. Vitéz a zűrzavaros politikai viszonyok közt még e "tudós" felkérés elől is kitért, később – 1448-ban – azonban az akkor már kancelláriai protonótáriussá előlépett Pál megismételt kérését elfogadta. A Leveleskönyv így is három évet váratott magára, 1451-ben készült el, valószínűleg az év első hónapjaiban nagybátyjánál vakációzó Janus Pannonius ösztönzésére. Az összegyűjtött, nem egy esetben hiányos, csonka levélfogalmazványokat Vitéz pártfogoltja, egykori kancelláriai jegyzője, Ivanich Pál másolta le, szerkesztette kötetbe olyan apparátussal, miként e korban "a jeles antik írók kitűnő és nagyszerű episztoláit" szokták közreadni. A gyűjtemény elé kettős prológusként Vitéznek Pál protonotárius felkérésére válaszul írt két episztoláját állította, s az egész kötetet "tudós" jegyzetekkel, valamint elő- és utószóval látta el.

A Leveleskönyv törzsanyaga, 1445–1451 közt kelt 78 levél – hat baráti episztola kivételével – hivatalos, diplomáciai jellegű. A 78 közül 50 Hunyadi János megbízásából és nevében íródott, elsősorban török ügyben. Gyakorlati célkitűzésüknek megfelelően nem magasabb irodalmi igények szemmeltartásával készültek, de a korabeli kancelláriai humanista gyakorlat szintjén és retorikus eszközeivel. Szerkezetük egyszerű, világos, csak a lényegre szorítkozó. A nem túl széles ívű, egyszerűbb körmondatokat tömör, hatásos szentenciák, ellentétezések, elvétve szójátékok, közkeletű humanista sablonok díszítik. Például: "Készebb vagyok síromat a csatamezőn keresni, mint továbbra is tanúja lenni nemzetem szenvedéseinek, jól tudva, hogy dicsőség fogja övezni emlékemet, akár a győzelem, akár a hősi halál vár is reám e háborúban." Nem hiányoznak a szellemes, csípős fordulatok sem: "Haderőnknek, nem pedig bátorságunknak megújulására legyen gondja atyaságodnak" – írja Hunyadi nevében római megbízottukhoz, Lasocki Miklóshoz 1449-ben. Egy-egy kidolgozottabb episztola szinte már kisebb szónoki beszéddé: svasoriává, illetve cohortatoriává kerekedik; mint például az 1. számú levél, melyet 1445. május 1-i kelettel Hunyadi nevében a pápához írt: "Midőn meggondolom a háborúk természetét, melyekben kora ifjúságom óta forgolódom, úgy találom, hogy közös sorsa a hadviselőknek: hol nyerni, hol veszteni, – a mennyei néző jeladása szerint. Ítéljen Isten azok felett kik nekünk segítséget ígértek, ... és ígéreteik által cselt vetettek. Én bennem a fájdalom, melyet érezek, növelni fogja bátorságomat ... És az, aki {221.} megbünteté a vétkeseket, meg fogja vigasztalni a benne bízókat; rá fogja bírni Szentségedet is, hogy a keresztény népnek megfogyott, de meg nem törött erejét segítsége által mielőbb fölélessze..." Vitéz levélgyűjteménye, mint e kiragadott példa is mutatja, levél formában művelt színvonalas publicisztika.

Elsődlegesen irodalmi céllal és igénnyel csupán a Leveleskönyvet kiprovokáló kancellistához, Pálhoz írt két episztolája készült. Az első levél, mely tulajdonképpen a kérés elől való udvarias kitérés, az effajta alkalmakra ajánlott humanista sablonokat köti csokorba. E zord idő nem alkalmas a publikációra, s ennek apropójára a hazai feudális anarchiát festi meg Lucanustól és Seneca tragédiáiból kölcsönzött harsány színekkel s a bölcs mondásokkal s egyéb retorikai kellékekkel nem fukarkodva. Nagy írói-tudósi öntudat feszül a szerénykedő formulák mögött: miért éppen az ő "gyengécske" leveleit óhajtja tanulmányozni Pál, mikor "megvannak neked a jeles antik írók kitűnő és nagyszerű episztolái ..."

A második levél, melyben Vitéz megígéri "gyengécske" leveleinek közreadását, az első magyar humanista mű létrejötte kapcsán az eszmélődő hazai humanista literatúra célkitűzéseit, programját fogalmazza meg. Ennek első "pontja" szembefordulás a középkort őrző, maradi hazai latinsággal, literatúxával: "Nálunk a paraszti latinság hazájában alig tesznek különbséget a liszt meg a korpa között – ha nem csalódom – sőt, hogy veled összeakasszam a lábam, mint a köznép mondja, itt Davus [a Terentius-i együgyű] tud annyit, mint Oedipus [a tudós], ha nem sokkal többet. Itt ősi szokás szerint megelégszenek a közönséges, gyalogos beszéddel, s többre értékelik a szólnitudást, mint az írás művészetét. Még enyhe is ez a kifejezés ahhoz az ostobasághoz képest, amelybe takarózva a mieink a latin tudománynak még a salakját is alig fogják fel. Azt hiszik, elsajátították az antik tudományt, mintha bizony tudománynak lehetne nevezni azt, amikor a művelt beszédnek nem-ismeretét tanítják és tanulják." A kitűzött cél: az új stílus, a "művelt beszéd" meghonosítása, vagyis az ókor klasszikusaiból táplálkozó humanista ékesszólás. Vitéz szerénykedve leszólt Leveleskönyvét az új humanista stílus első hazai erőpróbájának, zsengéjének szánta.

E programszerűen vállalt humanista ékesszólás jegyében készültek Vitéz szónoki beszédei is. Miként leveleinek zöme, ezek is gyakorlati, diplomáciai tevékenységének irodalmi termékei. A legkidolgozottabb, a maga nemében mintaszerű humanista opus rhetoricum az 1455. március 25-én a bécsújhelyi kongresszuson tartott orációja, melyet Frigyes császárnak címezve a magyar küldöttség vezérszónokaként adott elő. A török elleni összefogás, illetve segély ügyét célozták e tárgyalások, s ennek megfelelően Vitéz beszéde is buzdító beszéd a török ellen (oratio cohortatoria contra Thurcos). A humanista szónoki beszéd e válfaja a török fenyegető előrenyomulásával, kiváltképp Konstantinápoly eleste után vált divatossá, olyannyira, hogy szinte Európa minden valamire való humanistája kipróbálta benne retorikai tollát. E gyakorlat alakította ki a humanista retorika szellemében az úgynevezett török-beszédek szokványos felépítését, mondanivalóját, sablonkészletét.

Vitéz e kitaposott ösvényen halad. Beszédének szerkezete három tartó pillérre épül: a török elleni háború szent, időszerű és szükséges. Az indítás természetesen a kötelező captatio benevolentiae, s annak előrebocsátása, hogy {222.} tulajdonképpen nyitott kapukat dönget: "Az én feladatom nem más, mint égő erényednek, hevülő lelkednek tüzét lehelletemmel lángra lobbantani." Majd a török kegyetlenségének, az általa leigázott népek, főként a görögök szenvedéseinek ecsetelése következik, annak kiemelésével, hogy a török Krisztus vallását akarja a föld színéről eltörölni. Ellene a harc ezért szent. És ennek megindítása épp most a legidőszerűbb, mert Európa népei felhagytak a viszályokkal, a török meg elbízta magát. "Használjuk fel tehát ezt az alkalmas időt, s ne engedjük, hogy hanyagságunk emléke utódainkra szálljon, akik minket, elődeiket, a gyávaság vádjával bélyegeznének meg." Végül a háború szükségszerű is, mert a török nem elégszik meg Magyarország leigázásával, világuralomra tör, végig fog tiporni Európán. S itt tér rá beszéde tulajdonképpeni mondanivalójára, tolmácsolva "Magyarország üzenetét": "Magyarországtól megkapsz, császár, mindent, amit csak kívánsz; a kért támogatást felajánlja, de ugyanakkor minden megígért támogatást is számon kér, mert nem osztozik ugyan még Görögország sorsában, de osztozik gondjaiban. Külföldről eddig még nem kapott támogatást, de már szüksége van rá, és szüksége annál égetőbb, minél nagyobb, minél hevesebb támadások döngetik kapuját. Mindeddig másokat védelmezett, saját testével fogta fel a másoknak szánt kardcsapásokat, de most elérkezett a törlesztés ideje! ... Segítség nélkül ugyanis sem magunkat nem tudjuk fenntartani, sem másoknak nem tudunk hasznára lenni. Magyarországnak nincs annyi ereje, hogy az ellenséget megsemmisítse, de ugyanakkor kikerülni sem tudja, tehát nincs más kiút, mint a további harc. És hogy ezt sikerrel tudja-e folytatni – nagyon kétséges. Ha pedig valami katasztrófa következnék be, az egész kereszténységet ért gyalázat, szerencsétlenség most még csak a magyarokat sújtaná, de azokra, kik cserbenhagyták, joggal fog visszaütni, és rájuk a jelenleginél sokkal nagyobb katasztrófa fog gyalázattal tetézve várni!" E beszéd, a korabeli humanista színvonalat tartva szem előtt, minden tekintetben megüti az európai mércét. Erőteljes, választékos latinsága, periódus-képzése és ékítése, a kötelező retorikai figurák ügyes alkalmazása nem hagy kívánnivalót maga után. Ezért terjedt el másolatokban is: olvasták és utánozták.