32. A HUMANISTA LEVÉL ÉS SZÓNOKI BESZÉD

FEJEZETEK

Mivel a humanista literatúra iránt az érdeklődés és igény a királyi kancelláriában jelentkezett, elsőnek azok a humanista irodalmi műfajok kaptak polgárjogot és honosodtak meg, amelyek a kancelláriai munka mindennapos "hivatali" gyakorlatához és feladataihoz szorosan kapcsolódtak. Így a szónoki beszéd (oratio) és a levél (epistola). Egyik sem mondható új műfajnak; a humanisták a középkori gyakorlatot folytatták, de azt antik példákra függesztett szemmel megújították, "humanizálták".

A Szónoki beszéd elméletét a középkorban is kiaknázott, akkoriban még Cicerónak tulajdonított Rhetorica ad Herennium (Szónoklattan Herennius számára) és Quintilianus De institu-{218.}tione oratoriája (A szónoki beszéd elmélete) mellett Cicero De oratoréja (A szónokról) és más, újonnan felfedezett művei alapján alkották meg a 15. századi teoretikusok (Caspare Barzizza, Georgius Trapesuntius stb.). Szemléltető, utánzandó példákul pedig Livius, Sallustius és mindenekelőtt Cicero orációi szolgáltak. A szónoki beszéd két fő faját különböztették meg: a dicsőítő (laudatoria) és a buzdító (cohortatoria) orációt; valamint ez utóbbinak a változatát, a meggyőző, bizonyító beszédet (svasoria). Az előbbi ünnepi alkalmakkor, főként egy-egy közéleti személy (király, fejedelem stb.) üdvözlésére, dicsőítésére, az utóbbi pedig országgyűléseken, diplomáciai tárgyalásokon aktuális politikai célok propagálására szoleált.

A szónoknak a teoretikusok megszabta szigorú szabályok szerint kellett mondanivalóját csoportosítania, s a kivitelezésnél fel kellett azt díszítenie a humanista retorika toposzaival, a klasszikus orátoroktól és poétáktól kölcsönzött ornamentumokkal, tudós utalásokkal, hiszen a humanista ízlés és kívánalmak szerint csak az az opus "méltó a halhatatlanságra", amelyik az antikvitás szellemét leheli, sugározza. S mivel a pillanatnyi alkalomszerűségen túl a szónoki beszéd is a "halhatatlanság" számára készült, kiadják, kinyomatják és – olvassák. A legjelesebbeket pedig kijegyzetelik, utánozzák, sőt az iskolákban elemzik és tanítják is.

Hasonló a helyzet a levél-műfajjal is. Ehhez Seneca, ifjabb Plinius és Cicero humanista közkincsként használt levélgyűjteményei adták a mintát; a középkori dictamenek humanista utódai, a különböző Ars epistolandik (A levélírás művészete) pedig az episztolakészítés módszereit és szabályait szolgáltatták, a humanista retorika szellemében és követelményei szerint. Még a legelemibb praktikus szükségletet szolgáló "értesítő levél"-nél sem tűrték meg a dísztelenséget, a római tóga hiányát, amelyet legalább néhány fordulat erejéig megköveteltek. A gratuláló levelek miniatűr panegyricusokká kerekedtek, a diplomáciaiak meg gyakorta cohortatoriává, illetve svasoriává. A legirodalmibb érdekű két válfaj: az epistola familiaris (baráti levél) és a kiadott, kinyomtatott műveket kísérő epistola dedicatoria (ajánló levél).

Az epistola familiaris elsősorban céhbeliekhez, tudós barátokhoz íródott, melyben a személyesebb érdekű magánközlések mellett mindig szó került a literatúra ügyére, az éppen szőnyegen forgó tudós vagy politikai, világnézeti, filozófiai problémák, készülő vagy elkészült művek stb. megtárgyalására is. Ezek a levelek a címzettnél már eleve szélesebb publicitással számolva, még fokozottabban a műalkotás igényével készültek. A nemes humanisták egy-egy episztolája kézről-kézre járt, lemásolták, kijegyzetelték, idézték; a bennefoglaltakat – mint ma egy-egy feltűnést keltett verset, cikket vagy novellát – sokszorosan meghányták-vetették. Kötetben való megjelenésük pedig nevezetes esemény számba ment.

Az epistola dedicatoria, melyet a szerző vagy kiadó műve élére szokott állítani, a mecénás elógiuma mellett arra is szolgált, hogy a "kegyes olvasót" az "irodalmi" életben lezajló eseményekről, fejleményekről, a literatúra jelen állásáról – természetesen a megjelent könyvet állítva középpontba – tájé-{219.}koztassa. Itt ismertettek klasszikus és humanista írókat, újonnan felfedezett kódexeket, eddigi kiadásokat, azok kritikáját, sajátjuk előnyeit és – néha-néha – fogyatékosságait. Ez emelt ki a "névtelen" tömegből, mutatott be új mecénásokat, híres tanár itt vezette az irodalmi közvélemény színe elé érdemesebb tanítványai közül a kezdő, nagy jövőre hivatott újoncokat. Az ajánlólevél – az epistola familiarishoz hasonlóan – a levél-műfajt már tudós irodalmi publicisztikává, sőt nem egy esetben irodalomtörténeti tanulmánnyá tágította.