Tinódi Sebestyén

A tudósító ének első és legnagyobb művelője Tinódi Sebestyén (1505–10 k. – 1556), akinek munkássága azonban az egész históriás műfaj, tehát álta-{389.}lában a magyar műepika kialakulása szempontjából is nagy jelentőségű. Talán a Baranya megyei Tinódon született, családja a Dunántúl egyik leggazdagabb főúrának, Török Bálintnak jobbágya lehetett; az 1530-as évek végén az ő szigetvári udvarában tűnik fel mint lantosa, deákja. Iskolázásáról, műveltségéről latin tudása és zenei képzettsége tanúskodik. Részt vett urának hadi vállalkozásaiban is, s egy alkalommal így sebesült meg a bal kezén. Talán e csonkulásának emlékét őrzi maga tervezte címerében a kard pengéjét három ujjal tartó kéz. Lehet, hogy e sebesülés következményeként adta fejét végérvényesen – jobb híján – az énekszerzésre. Mivel 1541-ben, Buda elfoglalása után Szulejmán elhurcoltatta Török Bálintot, a gazda nélkül maradt Tinódi új pártfogókat keresett: 1542-ben Baranyában Istvánffy Imrénél, 1543-ban Werbőczy Imrénél Daruvárban tartózkodott. 1544-ben Nagyszombatba is alighanem azért ment, hogy az oda összehívott országgyűlés alkalmával újabb patrónusra tegyen szert. Ekkor kerülhetett közelebbi kapcsolatba Nádasdy Tamással, aki talán segítségére volt abban, hogy utóbb Kassán családjával együtt megtelepedhetett. De ezután sem maradt egy helyben, hanem a nevezetesebb események színhelyét felkeresve igyekezett énekeihez anyagot gyűjteni. 1548-ban megfordult például Nyírbátorban ecsedi Báthori András udvarában, annak hírére, hogy Ferdinánd és Izabella megbízottai ott fognak tanácskozni Erdély Habsburg kézbe adásáról. 1552-ben vagy 1553 elején nemességért folyamodott Ferdinándhoz, aki nyilván Nádasdy Tamás javaslatára, "históriáknak magyar ritmusokba való ékes foglalásáért" Tinódit és gyermekeit 1553 augusztusában a nemesek sorába iktatta. Ez év őszén Erdélybe indult énekeinek kinyomtatása végett. Kötete Cronica címen 1554 márciusában került ki Hoffgreff György kolozsvári sajtója alól. Énekgyűjteményét Ferdinándnak ajánlotta. A királytól ötven forint jutalmat kapott érte. A Sárvárhoz tartozó Sár faluban temették el 1556. január 30-án, amint erről Nádasdyt tiszttartója, Perneszich György levelében értesítette: "Tinódi Sebestyén megvetvén már ezt a halandó muzsikát, elment a mennybéliekhez, hogy ott az angyalok között sokkal jobbat tanuljon."

Tinódi írói, énekszerzői pályáját, mint Jagelló-kori elődei, egyetlen főúri család "lantosa"-ként kezdte, alkalmi előadóból és szerzőből azonban félig-meddig hivatásos költő lett. Nemcsak a szájhagyományból élő írástudatlan naiv énekmondókkal szemben, hanem a korábbi deák-műveltségű énekesekhez viszonyítva is a fejlettebb irodalmi hitelű és a reneszánsz ízlés felé hajló típust képviseli.

Tinódi históriás énekszerző gyakorlatát, úgy látszik, egy regényes történet: Jázon és Medea szerelmének, a trójai háború előzményeinek megéneklésével kezdte (1537–38). Forrása Guido da Columna Magyarországon jól ismert Trója-regénye volt. Talán énekbe foglalta a Trója-regény folytatását és más hasonló tárgyú történeteket is. Lehet, hogy ő volt a szerzője annak az 1540-es évek elején közismert trójai históriának, amelyről csak Szkhárosi és Fekete Imre nótajelzéseiből van tudomásunk. Mivel a profán téma mellett a regényes bibliai história sem csak vallásos érzést terjesztett, hanem világi szempontból is oktatott és szórakoztatott, Tinódinak már legkorábbi énekei között ott találjuk Judit asszony históriáját (1539–40?). Ezt a "magyarok háborúin gondolkozva" öntötte énekbe ugyanannak példázására, mint később a Dávid király (1549) címűt, hogy ti. okossággal, csellel még a túlerő is legyőzhető. A Jónás {390.} prófétáról (1553) szóló énekből csak töredék maradt ránk. Ennek történetében mintha Erdély akkori sorsát akarta volna jelképezni. Feldolgozott históriás énekként magyar múltbeli témát is: Zsigmond király és császár krónikája (1552) és História Zsigmond császár fogságáról (155?) címen. A krónikás-énekek e magyar tárgyú válfajának, úgy látszik, Tinódi volt a kezdeményezője.

Mindössze három olyan éneke maradt fenn, amely nem a históriás énekműfajba tartozik: Hadnagyoknak tanúság (1550), Sokféle részögösről (1548), Az udvarbírákról és kulcsárokról (1553). Az első oktató, lelkesítő ének arról, hogy milyen buzdító beszédet mondjon a hadnagy harcba induló katonáinak. A másik kettő inkább feddő-mulattató jellegű. A részegesek jellemzését részben a Gesta Romanorum egyik elbeszélése alapján írta meg egy vendégsereg szórakoztatására; az udvarbírák ellen viszont saját tapasztalatai alapján fakad ki, mert a földesúr szándéka ellenére rosszul gondoskodnak a szegény énekmondókról.

Tinódi legjelentősebb alkotásai azonban nem az eddig említett énekek, hanem a históriás éneknek az az új válfaja, amelyet a régi deák-énekesek (Szabatkai Mihály, Geszti László) familiáris jellegű alkalmi szerzeményei nyomán teremtett meg, a jelen vagy a közelmúlt eseményeiről beszámoló ún. tudósító-ének. Udvari szolgálatban készült effajta énekeit (Buda veszéséről és Terek Bálint fogságáról, 1541; Prini Péter, Majlát István és Terek Bálint fogsága, 1542; Verbőczi Imrének viadalja, 1543) még sok rokon vonás fűzi a korábbi propagandisztikus deák-énekhez. Jellemző bennük a szerzőnek az eseményekhez, személyekhez való közvetlenebb, líraibb kapcsolata. De már feltűnik az új elem, a familiáris kereteken túlnövő történetek (Buda eleste) előadása, általános érdekű tanulságok kifejtése.

Tinódi maga is szabadulni igyekezett udvari kötöttségéből. Erre vall Kassán való megtelepedése, de érezhető ez már 1544-től kezdve írt énekein is. Most már nem saját gazdájának sorsáról, tetteiről énekel, hanem az országban történt érdekesebb, jelentősebb eseményekről tudósít, igen különböző társadalmi rétegeződésű, politikai és vallási felfogású hallgatóságot. Éppen ezért határozott felekezeti állásfoglalást sem találunk énekeiben. A bennük megnyilatkozó mély vallásosságnak nincs dogmatikus kiélezettsége. E semlegesség mögött azonban legalábbis a reformáció iránt tanúsított rokonszenv jelei sejthetők. Eme énekeinek előadásmódja is tartózkodóbb, krónikás tájékoztatás. Ilyen a felvidéki uraknak, köztük Balassi Menyhártnak a török portyázókkal Az szalkai mezőn való viadaláról (1544) vagy a Varkucs Tamás idejében lött csaták Egerből (1548) s a Kapitány György bajviadalja (1550) Hubiár agával, valamint a felföldi urak rablóvárainak országgyűlési határozat alapján történt kifüstöléséről írt ének, a Szitnya, Léva, Csábrág, és Murán várának megvevése (1549).

Az 1545–52-ig tartó "fegyverszünet" idején a török ellen nagyobb hadi vállalkozás nem volt, amelyről megemlékezhetett volna. A magyarságot végpusztulással fenyegető török minél alaposabb megismerése azonban állandóan foglalkoztatta. Ezért öntötte énekbe az 1534-ben történt török–perzsa háborúról szóló, Szulimán császár Kazul basával viadaljáról (1546) című s egy másik (elveszett) művét, a Török császárok krónikáját. Az 1546. évi schmalkaldeni háborúban V. Károly oldalán a protestánsok ellen küzdő magyar {391.} huszárok hadi tetteiről (Károl császár hada Saxoniában, 1550) alighanem azért számolt be, mert éppen nem volt más, tollára kívánkozó hazai esemény.

Énekeinek egyébként 1541 óta központi problémája a török, az ellene való harc és védekezés módja s a nagy nemzeti összefogás egyre erősödő vágya és sürgetése a török végleges kiűzésére. A helyi csaták és várostromok énekesének művei mindinkább általános érdekűekké váltak. Tinódi alkalmi énekszerzőből országos ügyek tudatos és programszerű megörökítője s egy következetesen törökellenes politika harcos irodalmi propagátora lett. Ebben legfőbb sugalmazója "urai és barátai" közül nyilván az ország humanista műveltségű nádora, Nádasdy Tamás volt. Jórészt neki köszönhette politikai jólértesültségét is, ami által éppen számára nyílt lehetőség arra, hogy az egykorú eseményeket a történetíró hitelességével és hűségével megénekelhette. Igaz, hogy maga is sokat fáradt, tudakozódott és sokat is költött értesüléseinek összegyűjtése közben.

Énekszerző munkásságának értéke, súlya, aránya 1552–1553-ban emelkedett a legmagasabbra. Művei azonban nem a költői, hanem a propagatív szándék és a történetírói célkitűzés szempontjából váltak érettebbé, teljesebbé.

Az 1552-ben kibontakozó nagy török offenzíva minden jelentősebb eseményét megörökítette, megmutatva a belőlük levonható tanulságokat is törökkel küzdő kortársainak. Így született meg a hajdú csapatok könnyelműségét elbeszélő Szegedi veszedelem (1552), Az vég Temesvárban Losonczi István haláláról (1552), s az Enyingi Török János vitézségéről szóló ének, valamint a Budai Ali basa históriája (1553). A sort az Egervár viadaljáról (1553) írt ének s az ebből készült kivonat (Eger summája, 1553), végül az Erdéli história (1553) és Az János király fiáról való szép krónika (1554?) tetőzi be. 1552-ben az egy évtized óta különvált Erdély újraegyesítése az anyaországgal, valamint a Dobó István egri diadalával megállított török előnyomulás két olyan hadi és politikai esemény volt, amely után egy ideig nem tetszhetett reménytelennek, hogy a nemzet minden erejét a török hódító kiverésére összpontosíthatja. Tinódiban is éppen e körülmények érlelhették meg azt az elhatározást – amiben nyilván a felülről kapott biztatás, anyagi támogatás is megerősítette –, hogy a históriás énekeiből eseményláncolatot szerkesztve, olyan művet jelentessen meg nyomtatásban, mellyel az egész országot a török ellen aktivizálja. Tinódi énekeinek egy átfogó politikai koncepció keretébe illesztése és kinyomtatása csakis az 1552 után kialakult történelmi pillanatban vált lehetségessé és időszerűvé.

Tinódi a Cronicába – két-három oktató-feddő éneket kivéve – azokat a históriákat válogatta össze, amelyek hadi eseményekkel foglalkoznak. Célja kettős volt; egyrészt kész énekgyűjteményt kívánt az énekmondóknak és "minden rendbeli tudós olvasó jámboroknak" kezébe adni, amely "az hadakozó, bajvívó, várak-, várasok rontó és várban szorult magyar vitézöknek lenne tanúság ... az pogán ellenségnek mi módon ellene állhassanak és hadakozzanak ..."; másrészt, hogy a "veszödelmes hadak" története a Cronicában "végemléközetre" lenne. A török elleni országos összefogás reménye hamarosan szertefoszlott ugyan, de Tinódi végemléközetre írt énekei, forrásértékű, megbecsült kortörténeti dokumentumokká lettek kortársak és utódok, történetírók és költők számára egyaránt. Tudósító énekeit a 16. században Schesaeus {392.} Keresztély, Zsámboki János, Forgách Ferenc, Istvánffy Miklós és mások igen nagyra értékelték.

Tinódi énekei nem költői szándékból születtek, nem poéta ő, hanem történeti énekszerző, akit kötnek a hitelesnek megismert tények. A "lött dolog", az igaz történet hazug átköltése – hite szerint – énekeinek éppen irodalmi hitelét rombolta volna le. Nyelve, stílusa, verselése is gyakran dísztelen és egyhangú, de vannak előadásában remek lírai színfoltok, hangulatkeltő részletek, felvillanó képek, érzelmek, gondolatok, amelyek később, magasabb művészi igényű líránknak és epikánknak egy-egy mozaikszerű elemét alkották. Velük és általuk rajzolódott ki későbbi nagy költői művek sok jellegzetes vonása.

Általában figyelemre méltók intonációi, az egyes énekek hangulatát, légkörét már előre jelző lírai hangütései, melyek olykor kis lírai ódákká bővülnek, valamint önéletrajzi elemekben bővelkedő kesernyés-gúnyos zárószakaszai. A vitézek életéről írt, különböző énekekbe beillesztett lírai strófái számos kifejezésükkel, fordulatukkal Balassi költészetét is előkészítik:

Bátor szívvel az vitézséghöz vannak,

Ha ellenségöt halinak, megvidulnak,

Gyorsan ő jó lovokra felfordulnak,

Az ellenségnek hamar arcul állnak.

Erősen vívnak, szerencsát késértnek,

Kik közülök meghalnak, sebesülnek,

Kik közülök örök rabságban esének,

Kik nem váltózhatnak, ők gyötrettetnek.

...

Jó leginyök, vitézök végházakban,

Vannak gyakran terekkel bajvívásban,

Az körösztyén hitért gyakor harcokban,

És jó hírért, névért sok országokban.

Nagy számban található Tinódi énekeiben olyan epikus részlet, jelenet, helyzet, esemény, amelynek élményízű ábrázolása, hatásos megelevenítése, illetőleg több változatban kiérlelt előadása nagyepikai, eposzi kompozícióban egyes epizódok és mozzanatok kidolgozásához mintát, ötletet adhatott. Ilyen a párviadalok (Kapitán György), várostromok (Lippa ostroma az Erdéli história IV. részében) leírása; kitűnően elénk varázsolt egy-egy jelenet a Lévát védő Balasssi Menyhárt vitézsége, Fráter György meggyilkolása stb.; vagy akár a Nyári Lőrinc elhatározását felidéző sorok:

Ott eszébe vévé Nyári Lőrinc magát,

Hogy mind pusztán hagyták jó Szolnoknak várát,

Azon megijede, ő sem bízá magát,

Ő es pusztán hagyá az Szolnoknak kapuját.

Keserög magában, megálla útában,

Gondolkodni kezde az ő nagy búvában,

Jobb nélki meghalni Szolnoknak várában,

Hogynem szégyönére élni itt ez világban.

{393.} Eltére, beméne Szolnok kapujába,

Halálát végezé nagy bátorságában.

A Tinódi énekei által felölelt eseményláncolatban szinte benne rejlett egy nagy-epikai kompozíció lehetősége (Gárdonyi Géza ezt ki is aknázta), Tinódiban azonban ilyesmi fel sem merült. Egész életműve mégis a magyar eposz megteremtésének útját egyengette, s Zrínyi Szigeti veszedelme valóban Tinódiból, illetve a históriás énekből nőtt ki.

Tinódi históriái dallamban fogantak, azzal együtt éltek. A Cronicában minden énekének a kottáját is kinyomatta. Kötete 23 saját maga által komponált melódiáját őrizte meg. Zenetörténetünk a magyar műzene megteremtőjeként tiszteli, s mint dallamszerzőt 16. századi zeneköltészetünk Balassijának tekinti. Változatos dallamformái mellett versalakjai jóval szegényebbek, szövegeiben mindössze hétféle sorfaj fordul elő. Eleinte inkább a 12-est alkalmazta, 1546-tól túlnyomóan a (4 + 7 tagolású) 11-est. Más soralakokkal, így a 10-es három változatával (5 + 5, 4 + 4 + 2, 4 + 3 + 3), a 13-as (4 + 4 + 4 + 1) és 16-os (5 + 5 + 6) sorfajjal inkább már csak egy-egy énekében találkozunk.