Forgách Ferenc

Tizenöt éves koráig Forgách Ferenc (1535–1577) alighanem protestáns hitben nevelkedett, minthogy atyja, Zsigmond, II. Lajos egykori kincstárnoka, korán a reformáció híve lett. Ferenc 1550 táján Ferdinánd kívánságára döntött a katolikus vallás mellett, s Oláh Miklós biztatására egyházi pályára {426.} lépett. Oláh költségén az 1550-es évek első felében a padovai egyetemen tanult, majd 1557-ben – alig huszonegy éves korában – a király váradi püspökké nevezte ki. Püspöki székét azonban sohasem foglalhatta el, egyházi szertartásokat sem végzett, s később címéről le is mondott. Mint humanista politikus és diplomata szolgált a Habsburg király udvarában, de Ferdinánd halálával szépen ívelő pályája megtört, Miksa inkább német tanácsosaira hallgatott, s Forgách mindinkább arra a meggyőződésre jutott, hogy a Habsburgok nem törekszenek komolyan a török kiűzésére. Ezt különösen Szulejmán 1566. évi hadjárata idején kellett tapasztalnia, amikor a Habsburg király serege tétlenül várta Gyula és Szigetvár elestét. Ezért odahagyta a bécsi udvart, és 1568-ban János Zsigmond szolgálatába szegődött, Báthori István fejedelemmé választása után (1571) pedig Erdély kancellárja lett. 1575 végén betegségének gyógyítása végett Padovába utazott, de nem tudott már felépülni s nemsokára meghalt. Írói készségét eleinte nagy hatású szónoklataiban csillogtatta meg: 1558-ban a regensburgi birodalmi gyűlés 48 ezer harcost szavazott meg beszéde nyomán a török ellen, s 1564-ben Ferdinánd felett mondott gyászbeszéde is szépen szerkesztett szónoki mű. A magyar reneszánsz irodalomban elfoglalt előkelő helyét történeti művének köszönheti.

Magyar históriájának megírására 1566 végén határozta el magát. Ekkor értesítette szándékáról Bornemisza Pál nyitrai püspököt s kérte: történeti feljegyzéseit küldje meg neki, hogy azokat művéhez felhasználhassa. Történeti munkájában az 1540–1572-ig terjedő évek eseményeit írta le, bár egynémely vonatkozásban régebbiekre is kitért, Mátyás koráig visszamenően. A Mátyás idejebeli dolgokról úgy beszél, mint apjától, Forgách Zsigmondtól hallottakról: az 1540–1552 közt lezajlott eseményekhez Tinódi krónikája volt egyik fő forrása; az 1552–1556-ig terjedő részhez talán Bornemisza Pál jegyzetei szolgáltattak adatokat; 1556-tól kezdve pedig a saját maga által tapasztalt, átélt, feljegyzett anyagból szerkesztette meg magyar történetét, de Verancsicstól szerzett értesüléseit is felhasználta hozzá. Így készült el 1568–1573 között páratlan értékű munkája, a De statu reipublicae Hungaricae Ferdinando, Iohanne, Maximiliano regibus ac Iohanne Secundo principe Transsylvaniae commentarii (Feljegyzések Magyarország állapotáról, Ferdinánd, János és Miksa királyról, valamint II. János erdélyi fejedelemről).

Az a kép, amelyet Forgách a néhány évtized magyar eseményeiről fest, az egykor erős ország teljes szétzüllésének és pusztulásának tükre. A sötét és szomorú jelent Mátyás uralkodásával hasonlítja össze, s arra a komor megállapításra jut, hogy az országot elérte a végveszély, mert "minden fegyelem, minden isteni és emberi törvény kiveszett". Mátyás óta csak tudatlan és gyáva fejedelmei voltak az országnak – szerinte –, az a főúri osztály pedig, melynek ő maga is tagja, mindent megtett, hogy a régi állami és katonai fegyelem és rend helyre ne állhasson, s a zűrzavart egyéni haszna növelésére kiaknázza. A bűnt azonban elkerülhetetlenül követi a büntetés – vallja Forgách is Heltai történeti felfogásához hasonlóan. "Mindazok – írja –, akik Mátyás király tanácsaival és intézményeivel nem törődve, pártoskodva, idegen fejedelmek uralmát hozták be, hatalmuk, vagyonuk, szerencséjük és családjuk rövid időn belül, nem az ellenség, nem is a fegyverek miatt, hanem {427.} a nagy és hatalmas Isten csodálatos ítélete következtében olyannyira kipusztult, hogy e családokból ma már senki sem él." Felfogása azonban a legkevésbé sem vallásos; számára isten a földi életben megnyilvánuló igazság megtestesítője, a bűnök nyomában járó kiengesztelhetetlen bosszúálló végzet.

Forgách saját társadalmi osztályának elkeseredett bírája, leleplezéseinek kíméletlensége még Bornemisza Péterét is felülmúlja. A vészharangot kongatja meg a feudális vezetők feje fölött: idegen segítségre ne számítson az ország, hiszen "a külföldi nemzetek elnézték, hogy a diadalmas név [a magyar] elpusztuljon". A magyarok csak akkor léphetnek ismét a felemelkedés útjára, ha önmaguk állítják vissza a "régi fegyelmet", s ez talán nem is hiú remény, mivel "mégsem annyira terméketlen Hungaria földje, hogy az erények kiváló példáit ne szülné". Az erények e nagyszerű példáiként a végvári vitézek tetteit, Szondi, Dobó, Zrínyi hősi helytállását állítja Forgách kortársai elé. Leplezetlen őszinteségében azonban a hősi önfeláldozás példaképét, Zrínyit sem kíméli; nem hallgatja el, hogy mértéktelenül kapzsi ember volt, s erőszakosság, csalás, gyilkosság tapadt a nevéhez.

Vérbeli reneszánsz történetíró, aki a hatalmas és kiváló, jó és gonosz hajlamaikat egyformán kiélő személyek jellemében kereste a történeti események rugóit. Ritka jellemábrázoló tehetsége sokat tanult Thukididésztől, Sallustiustól és főképp a tragikus történelemlátás nagy klasszikusától, Tacitustól. Antik példaképei nyomán a história lényegét Forgách emberi konfliktusokban, érdekek harcában, rossz és jószándékú tettek összeütközésében látta, s ezek drámai megelevenítésében, a tragikum, a végzet komor felidézésében kora egyik legkiválóbb ábrázoló művészének bizonyult.

Elegáns, tömör latin prózában megírt művéből csak a Szigetvár sorsáról szóló rész jelent meg nyomtatásban, az ún. Zrínyi-albumban (Wittenberg 1587). Kéziratos másolatok útján azonban a humanista körök jól ismerték históriáját, melynek adatait valamennyi későbbi történetíró felhasználta