{425.} 55. A HUMANISTA TÖRTÉNETÍRÁS VIRÁGZÁSA

FEJEZETEK

Míg a század derekán a latin nyelvű tudós humanista literatúra legtöbb művelője a főpapság (pl. Oláh), a polgárság (pl. Zsámboki), illetve a protestáns egyháziak (pl. Honter) köréből került ki, addig a század utolsó harmadában jórészt arisztokrata világiak, illetve a királyi vagy fejedelmi udvar szolgálatában álló nemesek léptek a nyomukba. Elődeikhez hasonlóan, ők is többnyire polihisztor műveltségűek, több tudományágban otthonosak, s a történeti-filológiai és jogi stúdiumokon kívül egy részük természettudományi, főképp orvosi tanulmányokat is folytatott. Többen közülük a humanista latin alkalmi költészetet is tovább ápolták, a magyar irodalmi fejlődés szempontjából azonban történetírói munkásságuk vált nemcsak arányaiban, hanem jelentőségében is legnagyobb hatásúvá. Bonfini nagy nemzeti történetének méltó folytatása, a latin nyelvű humanista történetírás kiforrott nagyszabású alkotásainak megteremtése az ő nevükhöz fűződik.

A századvég történetíró nemzedékének minden jelentős tagja Itáliában mélyítette el humanista képzettségét, s csaknem valamennyien a padovai egyetem neveltjei voltak. Padovában két ellentétes történetírói irányzattal ismerkedhettek meg: az egyik azt hirdette (pl. Francesco Robortello), hogy a történetírónak magyarázat és ítélkezés nélkül kell elbeszélnie a tényeket; a másik viszont azt állította (pl. Francesco Patrizzi), hogy a történetíró csak akkor áll hivatása magaslatán, ha ítélkezik és magyaráz, s ezáltal segítséget nyújt a jelen gyakorlati politikusainak. Ez utóbbi irányzatot, melynek az antik historikusok közül főképp Tacitus volt a mintaképe, egyrészt ennek munkái, másrészt a reneszánsz politikai elmélet nagy klasszikusának, Machiavellinek gondolatai ihlették. A kor valamennyi magyar történetírója ezt a politikus irányt követte, sőt a história mellett többen kifejezetten politikai tárgyú műveket is írtak.

Oláh és Zsámboki példája s szervezőmunkája jóvoltából kiváló történetírók nevelődtek a királyi Magyarországon (Forgách, Istvánffy), a humanista történeti és politikai irodalom legfőbb fókusza azonban a szuverén politikát folytató magyar fejedelmek erdélyi udvara lett. Báthori István nagyszabású uralkodói ténykedésében nem nélkülözhette a humanista politikusok szolgálatait; igyekezett ezért kiválóan képzett államférfiakat és írókat maga köré gyűjteni (Gyulai, Kovacsóczy, Berzeviczy stb.). Mivel tisztában volt a történetírás politikai funkciójával, tanácsadóinak, vezető hivatalnokainak ez irányú munkásságát szintén szívesen látta, sőt – Mátyáshoz hasonlóan – olasz történetírót is hívott udvarába (Brutus). Az erdélyi udvar és kancellária Báthori István utódai alatt is a politikai és történeti irodalom központja, illetve inspirátora maradt (Szamosközy, Baranyai Decsi).