Az erdélyi történeti és politikai írók

A Báthoriak erdélyi humanistái – a padovai politikus történetírás szellemében – többnyire egy személyben voltak különböző politikai iratok és történeti művek szerzői. A példát maga Báthori István (1533–1586) szolgáltatta, aki nemcsak kiváló államférfi volt, hanem Padovát járt művelt humanista és kitűnő tollú, választékos stílusú író is. Erről tanuskodik az 1562–1567 között Szatmár körül lezajlott harcokról szóló, kéziratban maradt eleven leírása, hatalmas politikai levelezése, valamint a szónoki beszédeiről fennmaradt több híradás. Az átélt egykorú eseményekről készített történeti feljegyzés, a gyakran emlékirattá terebélyesedő politikai levél, valamint a politikai-diplomáciai szónoklat voltak a politizáló erdélyi humanista irodalom leggyakoribb műfajai. Közülük a két utóbbi: az episztola és az oráció, a magyarországi humanista irodalom Vitéz János óta művelt legrégibb két műfaja, ekkor éli utóvirágzását, – csak immár nem egyházi személyek, hanem világi politikusok jóvoltából.

Báthori számos kitűnő politikai episztolája közül különösen az 1581 nyarán Iván cárhoz intézett emlékirata emelkedik ki mind stílusa, mind pedig a tör-{428.}téneti ismereteknek politikai hasznosítása folytán. A politikai természetű emlékirat legsikerültebb korabeli alkotásának a szerzője azonban Gyulai Pál († 1592), a tudós polihisztor képzettségű tanácsúr volt, aki Lengyelországban mint kancelláriai titkár szolgálta Báthorit, s később a Báthori Zsigmond és Boldizsár között dúló hatalmi torzsalkodás áldozataként vesztette életét. 1585-ben írta Sibrik György váradi kapitányhoz latin nyelvű oktató levelét, amelyben kifejti, hogyan kell eljárnia feladatai ellátásában, ha sikert, eredményt akar munkájával elérni. Az erkölcsi-katonai-politikai agitációnak ezt a remek példáját az erdélyi fejedelmek olyan fontos és hasznos útmutatásokat tartalmazó írásnak minősítették, hogy 1660-ig minden tisztébe lépő váradi kapitány előtt beiktatásukkor felolvastatták. Sőt – már Várad eleste után – Apafi Mihály egyik udvari embere, Csepregi Turkovics Mihály magyarra is lefordította és kinyomatta (Tanácsi tükör ..., Szeben 1663).

A politikai oráció erdélyi művelői között kell számon tartanunk Berzeviczy Mártont (1533–1596), a Krakkóban székelő erdélyi kancellária vezetőjét. Magyarországi származású volt, s még a Habsburgok híveként – párizsi tanulmányai alkalmával – írta és adta ki Ferdinánd emlékezetére írt beszédét (1565). Másik nyomtatásban fennmaradt orációját, mint Báthori István római követe, a pápa előtt mondotta el (1572). Művésze volt e műfajnak Kovacsóczy Farkas (1540–1594), Báthori István Padovában tanult kedvelt embere, 1578-tól haláláig Erdély kancellárja, akit mint az ellene irányuló összeesküvés egyik vezetőjét Báthori Zsigmond végeztetett ki. Ő még 1571-ben Velencében adott ki egy Báthorit dicsőítő beszédet, majd a következő évben ugyanott kinyomatta a tanulmányairól hazatérő Berzeviczyt búcsúztató orációját, melyben őt a politikai feladatvállalásra buzdítja. Az a kiváló szónoklata pedig, melyet 1575-ben a királyválasztó varsói országgyűlésen mondott, jelentékenyen hozzájárult ahhoz, hogy a lengyel rendek Báthorit királlyá választották. E műfajban jeleskedett Báthori Zsigmondnak, majd ennek végleges lemondása után a Habsurgoknak a diplomatája, Kakas István († l603) is. Tőle az 1594-ben Erzsébet angol királyné, 1599-ben Zsigmond lengyel, majd Rudolf magyar király, 1602-ben pedig Borisz Godunov orosz cár előtt mondott beszéd maradt fenn, valamint egy el nem mondott oráció Erdély állapotáról (1602).

A politikai természetű írások szerzői közül Kovacsóczy Farkas volt a legképzettebb és irodalmi tekintetben is legtehetségesebb humanista – az egyetlen a felsoroltak közül, aki egy igényesebb állambölcseleti művet is alkotott. De administratione Transylvaniae dialogus (Párbeszéd Erdély közigazgatásáról), (Kolozsvár 1584) című munkáját ama kérdés vizsgálatának szentelte, vajon egy vagy több személy kormányzása előnyösebb-e. A kérdést az tette időszerűvé, hogy Báthori Zsigmond kiskorúsága idején egy triumvirátus kormányozta az országot, az erdélyi urak viszont egyetlen kormányzó kinevezését óhajtották. Kovacsóczy, mint a triumvirátus tagja, politikai dialógusában a többszemélyes vezetés elvét igyekezett igazolni. Bár a vita ilyenformán csak egy aktuális államigazgatási kérdésről folyt, Kovacsóczy akkora történeti és elméleti apparátust mozgósított munkájában, hogy a dialógusban felléptetett Philodacus és Eubulus eszmecseréje végső fokon az abszolutisztikus és köztársasági államforma védel-{429.}mezőinek disputájává szélesedett. Kovacsóczy eszménye ugyanis a Padovában megismert arisztokratikus velencei köztársaság volt, s egy efféle rendszer bevezetését tíz évvel később összeesküvő társaival együtt komolyan tervezte is. Bár művében merőben irreális és többé-kevésbé reakciós elvet védelmezett, elegáns latinságú s nagy erudícióval megírt értekezésével ő nyitotta meg a magyar politikai elméletírók sorát.

Az erdélyi politikus-írók kedvelt műfajai közül a történeti feljegyzés csaknem valamennyi már említett író munkásságának részét alkotta. Gyulai Pál Báthorinak az oroszok ellen viselt 1580. évi hadjáratát örökítette meg (Commentarius rerum a Stephano rege, adversus magnum Moschorum ducem gestarum, anno 1580 (Feljegyzés István királynak 1580-ban a moszkvai fejedelem ellen viselt dolgairól), Kolozsvár 1581); írt latin nyelvű – de elveszett – históriát Kovacsóczy is; s érdekes feljegyzéseket hagyott hátra Kakas István. Őt Rudolf király 1602-ben a török ellen alakítandó szövetség megbeszélésére Oroszországon át Perzsiába küldte, s erről az utazásról készítette naplófeljegyzéseit. A perzsa határon azonban Kakas meghalt, s így útleírását német kísérője, Georg Tectander folytatta és adta ki német fordításban (Iter Persicum ... (Perzsiai utazás), Altenburg 1609).

A Báthori-kor erdélyi történetíróinak hagyatékában akadnak magyar nyelvű feljegyzések is, amelyek nemegyszer abból a célból készültek, hogy egy igényesebb latin történeti munka nyersanyagául szolgáljanak. Gyulafi Lestár (1557 – 1605?) fejedelmi titkárról tudjuk például, hogy írt latin históriát, korunkra azonban csak magyarul készített történeti jegyzetei maradtak fenn. Magyarul írta meg visszaemlékezéseit Gálfi János († 1593) tanácsúr, Báthori Zsigmond nevelője is, aki – miként Gyulai – Báthori Boldizsár bosszújának az áldozata lett: kívánságára maga a fejedelem fejeztette le. Végül a humanista képzettségű, de félig-meddig dilettáns historikusok között kell említenünk Somogyi Ambrus (1564–1637) Belsőszolnok megyei jegyzőt, aki – nagyobbrészt még 1604 előtt – teljes áttekintést állított össze a 16. század magyar történetéről (Historia rerum Ungaricarum et Transsilvanicarum ah anno 1490 usque 1606 (Magyarország és Erdély története 1490-től 1606-ig)).

Mint a reneszánsz kor csaknem minden fejedelmi udvara, a Báthoriaké sem nélkülözhette a legmagasabb humanista szinten dolgozó hivatásos történetíró munkáját. Ennek személyét Báthori István számára Forgách Ferenc szemelte ki; a fejedelem az ő ajánlatára hívta udvarába a már jónevű velencei historikust, Brutus János Mihályt (Gian Michele Bruto, 1517–1592). 1574-től kezdve tartózkodott Brutus Erdélyben, Báthorit Lengyelországba is követte, majd ura halála után Rudolf szolgálatába állt, s mint Zsámboki utóda, az ő udvari történetírójaként fejezte be pályáját. A Mátyás-örökséget tudatosan vállaló Báthori Bonfini művének folytatásával bízta meg Brutust, de az csak az 1490–1552-ig terjedő évek eseményeinek leírásával készült el (Rerum Hungaricarum libri XX (A magyar történet húsz könyve)). Históriája elé írt bevezetésében elég hosszan értekezik a történetírás feladatairól, s ebben valójában a padovai történeti iskola két irányzatát ismerteti, melyek erényeit egyesíteni szeretné művében.

{430.} Lelkiismeretes kutató, kritikával használja külföldi forrásait (pl. Paulus Joviust); sokat merít a már kész hazai feldolgozásokból (Brodarics, Forgách Ferenc stb.); de saját maga is gyűjt adatokat levéltári anyagból s egyéni tapasztalataiból. Az eseményeket ékes humanista retorikával, a Padovában már divatos manierista stílusékítményekkel és túlságosan bőbeszédűen adja elő. Külön meg akarta írni Bekes Gáspár felkelésének történetét és Báthori István életrajzát is, ezekkel azonban nem készült el.