Trufák

A szórakoztató próza válfajai közül elsőnek a "trufát" (tréfabeszéd) kell említenünk, minthogy a deák próza alighanem ezzel kezdődött s a legnépszerűbb műfaja mindvégig ez is maradt. A trufának nálunk, mint ismeretes, középkori előzményei voltak. Ezek a csattanós, szellemes történetek Magyarországon különösen a 15. században terjedtek el, főképp Mátyás udvarában divatoztak, mivel ő maga is nagy trufacsináló volt. Gelotto anekdotái is részben ilyeneken alapulnak. Mátyás trufái közül a 16. században néhányat magyarul is lejegyeztek egy-egy nagyobb műben betétként, mint Székely István világkrónikájában (1559) a Mátyás király és lovát áruló paraszt esetét, Heltai Gáspár magyar krónikájában (1574) a kolozsvári bíró vesztét, Görcsöni Ambrus pedig – versbe szedve (1567–68) – a "hogyan sarcolta meg Mátyás király az urakat" néven ismert történetet. A trufa-csinálás, illetőleg mondás is egyik legfőbb szórakozássá vált a 16. század főúri udvaraiban.

A kacagtató trufák és csattanós bölcsességek azonban gyorsan terjedtek az udvarokon kívül, a nemesség és polgárság, azaz a deákműveltségű tömegek körében is. Markalf és Trágár Balázs szórakoztatója lett tehát úrnak, nemesnek és mezővárosi polgárnak egyaránt, s nagyon hamar eltanulták egymástól a durva élcelődést, de a velős mondásokat is. A történetek vándoroltak és terjesztés közben meg is változtak; a polgárság, a "község" saját felfogása, szájaíze szerint azokat át is alakította, újabbakkal meg is szaporította.

A trufák olykor eléggé vaskosak és otrombák, de általában nem szellemtelenek. A kor ízlése eltűrte a nyersebb humort, a szabadszájúságot is. A nevettetés, derűkeltés finomabb eszközei, a sziporkázó, elmés, csípős történetek előadása, a szólások, a szellemesen formált szójátékok és bölcs mondások, a találó szállóigékkel, hasonlatokkal fűszerezett beszéd természetesen a műveltség kritériumává lettek. Éppen ezért az aranymondások gyűjtése és alkalmazása szóban és írásban mindinkább terjedni kezdett.

Nyomtatásban magyar nyelven az első szólás-, illetve trufa-gyűjtemény 1577-ben jelent meg Kolozsvárt, a Salamon királynak, az Dávid király fiának Markalffal való tréfabeszédeknek rövid könyve. A mű latin forrásból – tartalma {519.} szerint – idehaza már régen ismert volt, hiszen a 15. század harmadik negyedében latin nyelven nálunk is másolgatták, a Sokféle részögösről írt énekében Tinódi is említi a bolondoskodó Markalfot. Ezzel azonban nyilván a Markalf körül itthon kialakult hagyományra céloz, amely szerint Markalf a magyar Salamon király udvari bolondja volt és Magyaróváron lakott. Ilyesminek a nyomtatott könyvecskében, amely 1577 után még igen sokszor megjelent, nyoma sincs. Ez az ismeretlen fordító által latin forrásból átültetett mű, nagyjából két részre tagolódik. Az elsőben dialógus formájában a bibliai Salamon király és a "paraszt", azaz tanulatlan Markalf vetélkedik egymással, hogy melyik tud nagyobb bölcsességet mondani. Végül is Salamon, belefáradva a "szólásba", alulmarad a küzdelemben. A második rész Markalf tréfáiból beszél el egy csokorra valót. A Salamon rovására elkövetett tréfák sora azzal végződik, hogy amikor a király a bosszantásokon megmérgesedve fel akarja akasztatni Markalfot, az utolsó kívánságként azt kéri: maga választhassa ki a fát, amelyikre felhúzzák. Olyan fát azonban nem talál, amelyen szívesen lógna s így a király elismerve, hogy Markalf ezúttal is túljárt az eszén, megkegyelmez neki. A kis munka párbeszédei és leírásai helyenként kitűnő stílparódiák, amelyek nemcsak a bibliai, hanem az udvari stílust is nevetségessé teszik.

A Salamon és Markalf közeli rokonának tekinthető Laskai János debreceni iskolamester könyve: Az Aesopus életéről, erkölcséről, minden fő dolgairól és haláláról való historia (Debrecen 1592). A mű ugyanannak a Planudes-féle Ezópus-életrajznak elég jó stílusérzékkel készített magyarítása, melyet rövidítve Pesti Gábor is lefordított a maga Ezópus-kiadása elé. A munka, lényegét tekintve nem egyéb, mint életrajzi keretben Ezópus személye köré csoportosított bölcs mondások és trufák sorozata. Még Ezópus és Markalf külsejének rajzában is (mindkettő rút, púpos ember) sok hasonló vonás van, sőt a mindenki eszén túljáró bölcsességük is azonos jellegű. Az éles eszű Ezópus is megfelel minden kérdésre, királyok kegyébe jut, s szelleme, okossága szabadítja meg a rabszolgasorstól is.

Még egy kis tréfás, prózai munkán: Az kopaszságnak dicséretin (Kolozsvár 1598) mulattak a századvég olvasói. Nem eredeti mű, de Synesios püspök († 1413) szerzeményét az ismeretlen magyar átdolgozó oly ügyesen tűzdelte meg helyenként magyar vonatkozásokkal, hogy sokáig annak hitték. A kopasz embert megmosolygó fiatalok előtt mondja el egy öreg a kopaszok dicséretét, példákkal bizonyítva, hogy azok mind okos emberek voltak, a sok haj csak az asszonyok ékessége.