Szerelmi históriák

A szerelmi tematika, melynek a moralizáló történetek egy részében is jelentősége volt, a szórakoztató históriák századvégi virágkorában uralkodó szerephez jutott. A szerelem és házasság kérdésének feszegetése egybeesett részben a prédikátorok valláserkölcsi célzatú tanításaival, mivel a reformáció különös gondot fordított arra, hogy kidolgozza az istennek tetsző házasság tanítását, amit jól mutat a házasének műfajának széles körű elterjedése is. Ezzel egyidejűleg a szerelmi történetek olyan modern, haladó humanista gondolatok kifejtésére is alkalmasak voltak, mint az "igazi nemesség" tanának megfogalmazása, a női egyenjogúság felvetése (legalábbis a szerelemben) és a feudális érdekházasságok bírálata. A közönséget viszont mindenekelőtt a téma regényes, izgalmas vonatkozásai érdekelték. Az irodalmi fejlődés szempontjából éppen ez a leglényegesebb, mert a közönség igényeinek kielégítése követelte meg, hogy a hangsúly a tanításról a szórakoztatásra: színes leírásokra, a lelki élet rajzára tolódjék át.

Az új mozzanatok új forrás-orientációval járnak együtt, de az új felfogás és értelmezés, a szórakoztató szerelmi tematika előtérbe kerülése olyan forrásanyag átdolgozásakor is megtörtént, mely a magyar irodalomban már a középkortól kezdve jólismert volt. Az ún. Lévai Névtelen például Trója történetének hagyományos tárgyát dolgozta fel szerelmi históriává (Historia continens verissimam excidii Troiani causam ... (Trója veszésének legigazibb okát tartalmazó história), Debrecen 1576). A szerző "nevét ez énekben ő meg nem irá", művét "Krisztus születése után ezerben ötszázban és az hetven esztendőben, híres Léva város kerületiben" szerezte. A fejlődést és ízlésváltozást jól érzékelteti, hogy Hunyadi Ferenc, aki egy évvel korábban megverselte ugyanazt a tárgyat, mennyire másként fogta fel témáját.

{528.} Hunyadi főként késő-antik és középkori krónikásokat követ (Dares Phrygiust, Guido da Columnát stb.), míg a Lévai Névtelen, bár ezeket is ismeri, túlnyomórészt két ovidiusi heroidára támaszkodik. Hunyadi Ferenc éneke középkori szellemű krónika, főgondja a görög és trójai seregek harcának részletes, hitelességre törekvő ábrázolása; a történet szerelmi vonatkozásairól alig szól, a híres párisi ítéletet például teljesen elhagyja. A Lévai Névtelen éppen ellenkezőleg a harci cselekményeknek juttat igen kevés helyet; az ő históriája Páris és Helena szerelméről szól, melyet éneke elején be is jelent:

Szólok szerelem lángjáról néktek

És tüzének nagy lángjáról beszélek.

Ily módon a hangsúly a történeti leírásról az irodalmi ábrázolásra tolódott át. Az alaphelyzet ugyanaz, mint Eurialus és Lucretia történetében: idegenből jött férfi elcsábítja az idős férjét megunó szépasszonyt. Kezdetleges fokon már bizonyos lélektani érdekű mozzanatok is találhatók benne (a szerelmes asszony vonakodása, majd engedése), egészében véve azonban száraz, körülményes fogalmazásával meg sem közelíti a Pataki Névtelen feldolgozását. Fő jelentősége abban van, hogy a széphistóriák fejlődésének új irányvonalát elsőként jelzi; latin címe szerint is "causa voluptatis" íródott. Jellemző azonban, hogy a 2. kiadás (Kolozsvár 1597) címe viszont hangsúlyozza: "mindeneknek példájául, mi következnék az paráznaságból, kiadatott".

Igazán maradandó eredményeket akkor ért el a szerelmes tematikájú énekszerzés, amikor modern reneszánsz forrásanyaghoz nyúlt. Elsőnek Filippo Beroaldo műveit kell említenünk, aki a reneszánsz novella mesterének, Boccacciónak három elbeszélését latinra fordította. Ennek köszönhető, hogy Boccaccio a magyar irodalomba is bejutott, a magyar históriák szerzői ugyanis – anakronisztikus módon – nemzeti nyelvekből, talán az egy Gergei Albertet kivéve, nem fordítanak, csak latinból, legfeljebb görögből. Magyarra Beroaldo mindhárom Boccaccio-fordítását átdolgozták; közülük Enyedi György Gismunda és Gisquardus-históriája a legnevezetesebb.

Enyedi György, kinek teológiai írásait fentebb tárgyaltuk, az unitárius egyházi vezetők ama típusához tartozott, mely Olaszországban szerzett alapos és sokoldalú humanista műveltséget. A világi szépirodalom iránti érdeklődésére jellemző, hogy latinra fordította Heliodorosz Aithiopikáját; ugyanazt a görög kalandregényt, melyet körülbelül ugyanabban az időben Czobor Mihály – német forrás nyomán – magyarra ültetett át. Egyébként erkölcsi szigorban Enyedi semmivel sem maradt prédikátor-társai mögött, s prédikációiban ő is megrótta azokat, akik énekeket szereznek "sok haszontalan dolgok felől, hazugságokról, gyakrabban penig latorságokról, éktelen és fertelmes dolgokról, kik az tisztátalan szüvű embereknek gonosz indulatait felgerjesztik és az jámbor erkölcsűeket is megvesztik". Mégsem áll ellentétben e nyilatkozatával az a tény, hogy külföldi tanulmányútjáról visszatértében, Bécsben, magyarra fordította Gisquardus és Gismunda szerelmi történetét (Historia elegantissima Gismundae regis Tancredi filiae ... (Gismundának, Tankréd király leányának igen szép históriája), Debrecen 1577). A profán tárgyban ugyanis arra keresett alkalmat, hogy korának aktuális kérdéseire a keresztény erkölcs és a humanista felfogás szempontjából feleletet adjon.

{529.} A történetnek már eredetije, Boccaccio IV,1 számú novellája is a véres szerelmi históriának elsősorban tanulságait hangsúlyozza: a novella középpontjában Gismunda remek retorikájú védőbeszéde áll, melyben az "igazi nemesség" humanista tanát és a nőknek a szerelemhez való jogát fejti ki. Enyedi – Beroaldo nyomán – megtartotta, sőt továbbfejlesztette a humanista tanítást: nem származása, hanem műveltsége, tanultsága által lesz az ember igazi nemessé. "Szép termetek, gazdagságok elmúlnak, az tudósok örökké uralkodnak." Mégis nála a főhangsúly Tancredus király bűnére esik, aki kapzsiságból adja egy gazdag kérőhöz Gismundát, majd pedig azért háborodik fel és öleti meg megözvegyült leánya szeretőjét, Gisquardust, mert az nemtelen és szegény. (Boccacciónál még a királynak leánya iránti elvakult szeretete volt mindennek a mozgatója.) Mivel pedig a bűnt büntetésnek kell követnie, Enyedinél, teljesen új mozzanatként, Gismunda öngyilkossága után Tancredus is megöli magát, csakhogy a szerző elmondhassa: "Az nagy Isten bizonnyal megbűnteti kevély gazdagokat semmié teszi." Végeredményben a história mondanivalóját Enyedi akár prédikációban is elmondhatta volna: az atyák adják leányaikat keresztyéni, kölcsönös szereteten alapuló házasságra, mert ellenkező esetben mindenféle erkölcstelenség és bűn következik, amely jogosan váltja ki isten büntető haragját. Az irodalmi fejlődés szempontjából viszont az a jelentős, hogy ezt a tanítást Enyedi nemcsak magyarázkodással fejti ki, hanem a mintául vett szövegen irodalmi jellegű változtatásokat hajt végre: módosítja a szereplők jellemét és a történetet más irányban bonyolítja.

Művészi szempontból egyébként Enyedi históriája a gyengébbek közé tartozik, Beroaldo latin költeményéből elhagy minden olyasmit, ami csupán a gyönyörködtetést szolgálja, például Gismunda szépségének vagy gazdag lakodalmának leírását; verselése is meglehetősen száraz. Ebben a formájában az önmagában véve is érdekes történet nemigen népszerűsödhetett volna el annyira, hogy még a 18. században is többször kiadják. Népszerűségét annak köszönhette, hogy már a 2. kiadástól kezdve (Kolozsvár 1582) Enyedi szövegének egy teljesen átdolgozott változata került az olvasók kezébe. A szöveg sorsa igen szemléletesen példázza az oktató és gyönyörködtető szándék kettősségét, e két különböző, gyakran egymással ellentétes tendencia harcát. A betoldott új versszakokban az ismeretlen átdolgozó főképpen Tancredus alakjának bemutatását fejleszti tovább, és lélektanilag még jobban megindokolja a király öngyilkosságát. A szereplők lelkiállapotának árnyaltabb rajza mellett az átdolgozás Enyedi históriájának stílusát is simábbá, dallamosabbá, líraibbá tette. Mindezek olyan mozzanatok, amelyek korántsem a tanulságot mélyítik el, hanem a "fülnek gyönyörködtetését" szolgálják, amit pedig Enyedi kárhoztatott prédikációiban. Ezért valószínűtlen, hogy az átdolgozó maga Enyedi lett volna. Ellentmond ennek az újonnan betoldott versszakok néhány olyan részlete is, amely kifejezetten szemben áll a keresztény tanításokkal. (Például Gismunda fohászkodása Venushoz.)

A másik két Beroaldo-féle Boccaccio novella közül Cimone és Efigenia magyar verses feldolgozása elveszett, csak néhány utalásból következtethetünk meglétére. (Érdekes egyébként, hogy a kalandos történet tanulsága: a szerelem mindenható ereje az ostobából is okosat csinál, Balassi komédiájának előszavában bukkan fel.) A harmadik Boccaccio-novellát, Titus és {530.} Gisippus történetét (X, 8) magyar versekben Szegedi Veres Gáspár fordította "Désen az nagy Szamos vize mentében, Ezer ötszáz hetven hét esztendőben" (Szép rövid história két nemes ifjaknak igaz barátságokról, Kolozsvár 1578). Az egyébként ismeretlen fordító figyelmét főképpen az érdekes történet kötötte le. Az események menetét moralizálással, magyarázgatásokkal sehol sem szakítja félbe, sőt eredetijének terjedelmes párbeszédeit erősen lerövidíti. Ettől eltekintve elég híven követi forrását, csak néhány apróbb új mozzanatot iktat be, melyekkel még valószerűbbé tette a történet egyes eseményeit. (Gisippus tánc közben szeret bele barátja mátkájába; véres tőrt vesz kezébe, hogy a magára vállalt gyilkosság még hihetőbb legyen stb.) Verselése egyszerű, néha szinte kezdetleges, csak itt-ott csillan fel egy-egy költőibb sor: Titusnak "általhatá szüvét szerelem nyila" (az eredetiben nincs megfelelője); Sofronia "szép orcáján könyvei hullnak vala" (az eredetiben csak: "Prorupit in lachrymas") stb.