A humanista örökség

Az Erdélyben sokáig tovább élő reneszánsz-humanista hagyományok szellemében még a 17. század középső évtizedeiben is készült néhány színvonalas történeti feldolgozás. Közülük a latin nyelvű humanista történetírás utóhangjának tekinthető Bethlen Jánosnak (1613–1678), Bethlen Miklós atyjának Rerum Transylvanicarum libri quatuor (Az erdélyi történelem négy könyve), (Szeben 1663) című munkája, mely Erdély történetét vázolja Bethlen Gábor halálától (1629) a megjelenés időpontjáig; valamint Bethlen Farkasnak (1639–1679) Historiarum Pannonico-Dacicarum libri decem (A magyar és erdélyi történelem tíz könyve), (Keresd é. n.) című szép humanista stílusban megírt, művészi részleteket tartalmazó műve, mely viszont csak a 16. századdal foglalkozik. Bethlen János munkáját Gyöngyösi, Bethlen Farkasét pedig a romantikus regényírás használta szívesen forrásul.

{210.} A humanista tradíciókat őrző történetírás és a születőben levő barokk emlékirat között Szalárdi János (1601–1666) Siralmas magyar krónikája alkot átmenetet. Szalárdi nem tartozott a főnemesség soraiba, egyszerű nemes volt, a gyulafehérvári országos levéltár őre. Tisztsége szorosan a fejedelmi udvarhoz kapcsolta őt, szemlélete, történeti látásmódja mindvégig a Rákóczi-házhoz hű udvari emberé maradt. Miként a levéltár élén egykori elődjének, Szamosközy Istvánnak, úgy neki is közvetlenül rendelkezésére álltak Erdély történetének okleveles forrásai, melyeket fel is használt. Művét II. Rákóczi György és Kemény János bukása után (1662) szerkesztette meg: lényegében Bethlen Gábor és a két Rákóczi György uralkodásának időszakát tárgyalta. Kálvinista-bibliás szemlélettel vont párhuzamot Izrael népe s Erdély sorsa között, s az erdélyi politika nagy ballépésének a töröknek lekötött hűség megszegését tartotta. A becsületes hazafi keserűségével szemlélte Erdély romlását, s ennek okát a széthúzásban, "nemzetünknek eleitől fogva egyenetlenkedése, egymással való gyülölködése s hol a religio, vallás dolga miatt, hol egy hol más dolgok miatt való szakadozások, practicálódások" bűnében találta meg. Őszintén sajnálta mind II. Rákóczi György, mind Kemény János tragikus bukását, de a katasztrófát isten büntetésének hitte a "nagy és minden kereszténység kívül való istentelenségért". A Siralmas krónika IX. könyve gyanánt Medgyesi Pálnak két 1657-es sárospataki prédikációját közölte, amelyek Jeremiás próféta igéivel siratták Erdély és a magyar nemzet gyászos sorsát.

Szalárdi János krónikája igen becses történeti forrás, Kemény Zsigmond is többször merített tárgyat belőle regényeihez (pl. Tarnóczy Sára és a Mikes-fiúk tragikus történetét az Özvegy és leányához). Egyúttal mint emlékirat is értékes alkotás. Szalárdi szerényen ugyan (harmadik személyben beszélve magáról), saját szerepét is említi itt-ott, szívesen ír le maga látta dolgokat, művészi vagy kulturális emlékeket. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György építkezéseiről, udvartartásáról Szalárditól alapos tudósításokat kapunk. Különös gyönyörűséggel festi a harmincéves háború folyamán a morvaországi Berén (Brno) mellett látott pompázó Lichtenstein-kastélyt és parkot. Ilyen alkalommal Szalárdi józanul egyszerű, bibliás-puritán stílusa is barokkosan bonyolódik és színesedik ("Azon toronynak négy szegletiben négy emberi formában, de emberi staturákat, termetbeli mértéket meghaladó ördögképek valának kicsinálva igen nagy mesterséggel, némellyike sasforma lábaival, körmeivel, tátos horgas orrával hasonló körmös iszonyú kezeivel: némellyik ló- és szamár őz-lábaival, s ugyanazon állatok fejeivel, s mindenik nagy kitátott torokkal állanának, kezekbe kinek egy s kinek másféle fegyver ..."). A barokk stílusba való áthajlás legjobban könyve utolsó fejezeteiben, a még frissen emlékezetben élő valóban siralmas események rajzában érhető tetten. Itt nem elégszik meg az elbeszéléssel, a leírással, hanem vádló kérdésekkel és keserű felkiáltásokkal ad személyesebb jelleget előadásának.