26. A TÖRTÉNETI PRÓZA

FEJEZETEK

A történetírás a reneszánsz idején az irodalmi tevékenység egyik legfontosabb területe volt. A barokk korban viszont háttérbe szorult, szerepe és jellege gyökeresen megváltozott. Pedig a történelem iránti érdeklődés korántsem szünetelt, a barokk írók és politikusok – Zrínyi például – buzgón tanulmányozták a régebbi történetírók munkáit, sűrűn merítettek is a történeti tapasztalatokból, s műveikben gyakorta idéztek történeti példákat. Míg azonban a humanista írók a történelem alapos megismertetésére, az összefüggések és az eseményeket előidéző okok felderítésére törekedtek s a történetírást magas művészi színvonalra emelték, addig a barokk korban a történelem vagy csupán hasznos példatár, a szónoklat, politikai elmélet, a polémia segédtudománya, vagy pedig száraz szaktudomány. Magyarországon e szaktudományos történetírás megindulására csak a barokk következő szakaszában került sor, s így a 17. századi irodalmat a történelemnek elsősorban gyakorlati célú alkalmazása jellemezte. Hagyományos értelemben vett igényes történeti munkák megírására nem is került sor másképpen, mint a humanista történetírás kései hajtásaként. Kedvező feltételeket a barokk egyedül a személyes jellegű történeti műfajok, a napló és az emlékirat számára teremtett. Mindkettő megtalálható már a reneszánsz irodalomban is, de ott még elsősorban a közérdekű események {209.} megörökítésére szolgált: a napló inkább az átélt történeti események krónikája, az emlékirat (pl. Brodarics vagy Mindszenti művei) pedig valamely kiemelkedő esemény vagy egy fontos történeti személyiség emlékének megörökítése. Az író személye, szubjektív látásmódja az ilyen írásokban is erősen érvényesül, a mű központi hőse és tárgya azonban sohasem ő maga. A barokk korban viszont mindkét műfajban az író személve kerül előtérbe, saját tetteiről, a vele történt eseményekről írja naplóját és emlékiratát. E két történeti műfaj közül történeti forrásértékét tekintve gyakran az előbbi, irodalmi, művészi szempontból viszont az utóbbi értékesebb. A naplók ugyanis igénytelenebbek, nem a nyilvánosság elé, a hatni akarás szándékával készülnek, s ezért hitelesebbek – s mivel folyamatosan, az eseményekkel egyidőben készülnek –, pontosabbak is. Az emlékirat (nem a publicisztikai memorandum, hanem az önéletrajzi memoár értelmében!) szerzője viszont utólag, a megtett életútra visszatekintve ír, mondanivalóját megkomponálja, céljai érdekében a múltat tudatosan vagy öntudatlanul át is alakítja, s számít – legalább egy szűkkörű – nyilvánosságra. A memoár a történetírásnak erősen szubjektív, tudatosan irányzatos válfaja, ahol a megtörtént dolgok hű bemutatása helyett az író olyannak festi önmagát, az őt körülvevő embereket és a vele kapcsolatos eseményeket, amilyennek azokat láttatni szeretné. A barokk korban, amikor a látszatot szeretik valóságnak tudni vagy tudatosan a valóság fölé emelni, az önéletrajz-szerű emlékirat szükségképpen az egyik legnépszerűbb műfajjá vált.

A történetírás e barokk kori válfajainak klasszikus földje Erdély volt. A barokk udvari szépirodalom itt nem tudott igazán gyökeret verni a komorabb protestáns morál és közfelfogás, valamint a divatos stílusáramlatokkal szemben tanúsított konzervatív tartózkodás következtében. A magyarországiaknál nem kevésbé művelt és olvasott erdélyi főurak körében ezért a történeti próza művelése került előtérbe, ennek egyébként is Erdélyben voltak a leggazdagabb előzményei.