A Magyar encyclopaedia

Apácai e legjelentékenyebb művének keletkezését jórészt maga mondja el az olvasóhoz intézett latin előszavában. Az eszmecsíra, a tudományok enciklopédikus összefoglalásának igénye még Bisterfeld előadásaiból való, aki azt {242.} állította, hogy a biblia magyarázata lehetetlen a tudományok teljes körének ismerete nélkül. A mintát pedig Alsted Encyclopaediája adta. A közvetlen tettre azonban – mint fél évszázada Szenci Molnárt is – a szégyenérzet és a hazafias keserűség indította Apácait, midőn a nyugati nemzetek (francia, holland, angol) tudományos irodalmát forgatva rádöbbent, hogy elmaradottságunk legfőbb oka a nemzeti nyelvű világi műveltség hiányában keresendő. Ez az előszó egyébként Apácai lelkivilágának is hű tükre: sugárzik belőle a minden nehézségen diadalmaskodó akarat, a használni vágyás szép szenvedélye, a szerénységében is lenyűgöző hazafias pátosz. Művészi, minden ízében humanista stílusából egy sztoikus jellem szent komolysága árad: számára az antikvitás nem puszta retorikai dísz, hanem lelkesedésre gyújtó mintakép.

A Magyar encyclopaedia megszületése hosszas vívódások eredménye volt. Apácai latinul kezdte, majd a magyar nyelv "szárazságáról" panaszkodott, makacs kitartása végül is győzedelmeskedett, s munkája tizenegy részében sikerült magyarul adnia kora tudományosságának kivonatát. A tizenkettediknek tervezett magyar retorikát már nem tudta megírni: itt nemcsak a tudomány nyelvét, hanem szinte magát a tudományt is neki kellett volna megalkotnia. Az Encyclopaediát iskolai könyvnek szánta, eredetiségre nem törekedett, eljárását ennek ellenére magas szintű elméleti tudatosság hatotta át. Műve anyagát kora legszínvonalasabb kézikönyveiből válogatta, lényegében Descartes, Ramus (Pierre de la Ramée), a ramista Scribonius, a karteziánus Regius (Le Roy), a puritánus Fenner és Amesius, a politikailag erősen haladó Althusius, végül az enciklopédikus Alsted munkáiból.

Apácainak nem kis érdeme, hogy a legnehezebb kérdésben, anyagának megszerkesztésében érvényesíteni tudta a "világosan és tagoltan" karteziánus elvét. Kézikönyve a descartes-i metafizikával vagy inkább ismeretelmélettel indul, megalapozva az emberi vizsgálódás lehetőségét. Ehhez egészen temészetes módon kapcsolódik a logika (II–III. rész) mint a gondolkodás tudománya. A számtan és a mértan (IV–V. rész) már a valóság ismeretét készítik elő, de még az elvont elmélet talaján mozognak. A csillagászat (VI. rész) a leginkább matematikai jellegű természettudomány, de jól átvezet a nagy terjedelmű VII. részhez, mely lényegében philosophia naturalis, az élettelen természet, a növényvilág, az állatvilág és az ember biológiai-fiziológiai bemutatása. A "csinálmányok"-ról szóló VIII. rész az emberi kéz műveit rendszerezi, Apácai ide sorolja a leíró földrajzot, az építészetet és a gazdasági ismereteket. Miután megalapozta és bemutatta a fizikai valóságot, a társadalom felé fordul. A történelem logikusan csatlakozik a társadalmi tudományok közé (IX. rész), majd a szerző áttér a gyakorlati filozófiára, s ezen a társas együttélés szabályozóit érti, az etikát, a "háztartástant" (a családi élet belső rendjét), a politikát és a neveléstudományt (X. rész). A rendszert a teológia zárja be (XI. rész), a kör önmagába fut vissza: az enciklopédikus tudás – a szerző és kora vallásos felfogása szerint – istennel kezdődött és ott is végződik. Az elmaradt nyelvi-retorikai fejezettel a könyv részeinek száma éppen 12 lett volna. Az egyes részek terjedelmét összevetve megállapítható, hogy az Encyclopaediában, durván számítva, 257 lap foglalkozik matematika-természettudományokkal, 74 társadalomtudományokkal és 47 teológiával: a mű erősen természettudományos jellegű, s e megállapítás nem kis mértékben alkalmas az Encyclopaedia haladó voltának lemérésére.

{243.} A Magyar encyclopaedia egyes részei természetesen nem egyenlő értékűek. Az I. rész nagy újdonsága, hogy tömör vázlatban összefoglalja Descartes ismeretelméletében idealista, természetmagyarázatában materialista rendszerét, a modern európai tudományosság nagy nekilendülését. Apácai – akárcsak kortársai – előtt Descartes rendszerének a materialista oldala természetesen nem lett világossá; őt a tudományos kétkedés szabadsága ragadta magával, de az anyag és a szellem, a test és lélek viszonyának problémáját nem gondolta végig. Mindamellett magyar vonatkozásban nagy érdeme, hogy a karteziánus gondolat roppant jelentőségét szinte az első pillanatban felismerte, lényegét megragadta, s így Európa legjobb elméivel került egy síkra. Mint egész további munkássága mutatja, Descartes-tal állandóan foglalkozott" rendszerébe mindjobban behatolt, noha puritán vallásos szemlélete nem egy ponton útját állotta teljes befogadásának.

A Magyar encyclopaediában közölt logika (II–III. rész) végső soron Ramus rendszerére megy vissza, közvetlenül pedig Amesius egyik művének fordítása. A logika kérdése az egyik legfőbb ütközőpont volt a puritánusok és a skolasztikus formális logikát túlbecsülő s azt az oktatás középpontjába állító ortodox kálvinisták között. Tolnai Dali éppen a logika tanításának reformjával kezdte sárospataki működését s Apácai is kitartóan küzdött a logika hegemóniájának megtöréséért s helyébe a természeti jelenségek, a reális ismeretek fontosságának elismertetéséért. A puritánusok e törekvéseiben tett jó szolgálatokat Ramusnak az arisztotelészi-skolasztikus rendszert támadó logikája. Ennek Amesius-féle átdolgozását átvéve Apácai tehát a puritánus oktatási reform célkitűzéseit követte. Művében azonban ezáltal nem folytathatta az I. résszel megkezdett karteziánus koncepciót, minthogy Ramus logikája, bármennyire időszerű volt is ekkor Magyarországon, a filozófiai fejlődésnek Descartes-nál korábbi, s így némileg már avuló, fázisát képviselte. Karteziánus logika megteremtésére viszont Apácai – érthető módon – nem vállalkozhatott. Forrásának tolmácsolásakor Apácai nagy küzdelmet vív a magyar tudományos szókincs megteremtéséért, a modern olvasó számára azonban ez a példák nélkül szűkölködő logika a legnehezebb olvasmányok közé tartozik. Így is nagy teljesítmény, hogy először szólaltatta meg magyarul a gondolkodás tudományát.

Apácai szintén Ramus egyik művéből átvett számtana (IV. rész) viszonylag szerény anyagot ad – nincs meg benne például a hatvány vagy a gyök fogalma –, mégis nagyra kell értékelnünk, mert magyar világunkban a "számvetés" még a 17. század első felében is a mindennapi életben használható ügyesség volt, és nem tudomány. A jóval alaposabb mértan (V. rész) hibája viszont az, hogy nem törődik a szemléltetéssel, Ramus pompás ábráit, rézmetszeteit nem veszi át, holott nehézkes mennyiségtani műnyelve nagyon is szükségessé tenné a közvetlen szemléletet. Ez V. rész Toldalékja "a testes dolgoknak módjaikról" szól: Apácai itt előadja a karteziánus fizika alapelveit, az anyag és a mozgás mibenlétét. Azt természetesen nem tudja, hogy a mechanikus materializmus tételeit fejtegeti.

A csillagászati fejezet (VI. rész) Apácainak e tudományágban való alapos elmélyedését tanúsítja. A Copernicus–Galilei-féle napközpontú rendszer híve, meg kell azonban említenünk, hogy a legmerészebb modern elméletek, például Descartes "örvényei" mellett ott találjuk az asztrológiát, a csillagok befolyásának tudományát. Apácai a tudomány fejlődésének átmeneti korszakában {244.} élt; ellentétes rendszerek, egymást kizáró elméletek nemegyszer bukkannak fel első magyar tudománytárunkban.

A VII. rész a legtágabb értelemben vett philosophia naturalis, a természet világának és benne az ember testi életének részletes leírása. A szép logikával felépített rendszerezés fizikai földrajzzal indul, majd a fizika és kémia néhány részletét érinti, tüzetesen taglalva a "meteorokat", azaz a légköri jelenségeket. Általános biológia és fiziológia, lélektan és orvostudomány következik ezután, majd az állattan, növénytan és ásványtan. E nagyarányú anyagban is merészen haladó elvek keverednek középkori örökséggel. Így az állat- és növényvilág mesés hiedelmei még a középkori Physiologusra és a skolasztika egyik atyjára, Albertus Magnusra (1193–1280) mennek vissza. Apácai azonban mindezt kora tudományos tekintélytől övezett kézikönyveiből, főleg Alsted nagy enciklopédiájából vette át. Szerzőnk természettudományos világképe sohasem kerül összeütközésbe vallásos hitével, a korai felvilágosodásnak a század vége felé bontakozó kritikai szempontjai még távol állanak tőle. Igaz viszont, hogy a legcsekélyebb mértékben sem dogmatikus: őszintén és elfogulatlanul hisz a világi tudomány értékében és nincs szándékában, hogy a hittételeknek alárendelje. Ő az első magyar, aki vallásos fenntartásoktól nem nyűgözve, tudományos tárgyilagossággal fogalmazott meg nagy jelentőségű tudományos tételeket, például a vérkeringés vagy a mágneses deklináció elméletét. Ebben áll igazi nagysága és jelentősége.

A VIII. rész, főleg Alsted művét követve, az embernek a természetre gyakorolt hatásával foglalkozik. Felsorolja a legfontosabb technikai eszközöket, értekezik a városépítésről, előszámlálja a világ jelentős városait és egyetemeit, de főleg a földmívelésről, állattenyésztésről, a paraszti munkáról szól. E szépen megírt, olykor a népnyelv fordulataival gazdag résznek a legérdekesebb fejezete "a házi, paraszti és örökkévaló kalendáriom", a földmíves ember évezredes tapasztalatainak gazdag gyűjteménye, valamint az időjósló prognosztikonok felsorolása.

A Magyar encyclopaedia IX., történelmi része elsietett munka eredménye és pusztán kronológiai felsorolást ad számos tévedéssel. Feltűnő a magyar vonatkozású adatok hiányossága és hibás volta. Különös figyelmet érdemel viszont saját kora eseményeinek ügyes összeállítása, noha ehhez nem voltak forrásai. Kiválik az angol forradalom eseményrendjének tömör, lényegre szorítkozó összefoglalása.

A mű X. része "az embernek magaviseléséről" értekezik: Apácai az egészet Amesius és Fenner szigorúan puritánus szellemű teológiai munkáiból állította össze. A legfőbb vezérfonál a mózesi törvény, a családatya tekintélye korlátlan, a kamatszedést (Amesiusszal ellentétben!) eltiltja. Rendkívüli következetességgel vázolja az angol–skót–holland polgári demokratikus egyházigazgatást, noha nálunk ennek még nyoma sincs. Elismeri a népfelség elvét, s azt tanítja, hogy a zsarnokká lett uralkodót a nép alkotmányos szervei eltávolíthatják, sőt meg is ölhetik: e tétel elfogadásával Apácai azoknak a radikális politikai gondolkodóknak táborához csatlakozott, akik a kiteljesedő fejedelmi abszolutizmussal szemben a demokrácia álláspontját védték, s eszméikkel hozzájárultak az angol és a francia polgári forradalom előkészítéséhez. Apácai nem volt independens forradalmár, de a puritán elméletet, amely bibliai alapon tagadta a zsarnokság létjogát, igaznak, az isteni paranccsal megegyező {245.} nek érezte, és minden következményével együtt vállalta. – E rész pedagógiai szakaszaiban oktatási elveit közli, és világosan körvonalazza az anyanyelvi elemi oktatás szükségességét és módszereit.

A művet teológiai rész zárja (XI.), amelyet a szerző szintén Amesius művei alapján állított össze. A vallás lényegét nem a tudásban, hanem az erkölcsös és istenes életre irányított akaratban látja.

A Magyar encyclopaedia roppant újdonsága magyarnyelvűsége és az a páratlan erőfeszítés, amellyel a szerző megkísérli az elvont tudományok szókincsének megteremtését. Hasonló, sőt még nehezebb feladat előtt állt, mint Zrínyi, akinek a politikai és katonai elmélet kérdéseiről kellett első ízben magyarul értekeznie. De míg Zrínyi ezt a nehézséget a latin terminusoknak a magyar prózába való beillesztésével próbálta megoldani, addig Apácai merészen az új szavak alkotásának útjára tért. Jóformán sohasem használt idegen szót, bőven nyúlt viszont székely tájnyelvének szókincséhez; következetes nyelvtisztasága magasrendű logikai fegyelemre vall. Stílusában tudatosan mellőzi a retorikát, világos, érthető polgári prózát akar teremteni, a barokk díszítő szándéknak nyoma sincs nála. Komoly hiba a szemléletesség hiánya, ott viszont, ahol a mindennapi megfigyelésekre támaszkodhat (állat- és növényvilág, gazdaságtan), Apácai stílusa tetszetős, kellemesen magyaros. A Magyar encyclopaedia 17. századi irodalmunk különlegesen érdekes és értékes terméke. Magasrendű célkitűzése: magyarul adni a világi tudományosság egész körét – rendkívül előremutató; nyelvi-stilisztikai eredményei pedig tudományos értekező prózánk múltjának soha nem mellőzhető emlékévé avatják.