| Irodalom | TARTALOM | Elbeszélő költészet |
FEJEZETEK
Az udvarházak költészetében leegyszerűsödve, a vidéki nemes életformájához idomulva jelennek meg a 17. századi barokk udvari irodalom és az ekkor népszerűsödő jezsuita poézis formái. Verseket a kor csaknem minden nemes embere írt; az iskolai oktatás nyomán ez éppúgy hozzátartozott műveltségéhez és életformájához, mint alkalmilag egy pohárköszöntő vagy beszéd elmondása. A nemesi verselők nem is tartották magukat költőnek, mint számos utóduk még a 19. század elején sem; szerzeményeiket nem is adták nyomdába. A versírás gyakran hangoztatott indoka az unaloműzés, szórakozáskeresés volt. Az olyan kitételek, mint a "munkámmal mulattam időmet", "azzal távoztattam gondolkodásimat", "ilyen fáradtsággal akkor mulatoztam" minden korabeli nemesi poétát jellemeznek. Versszerzésre ösztönzött valamely tárgy megörökítésének az igénye is, egy-egy szűk társas csoport gyönyörködtetésére. A nemesi szórakozáshoz hozzátartozott a csúfolkodás, gúnyolódás is más kárára; az üdvözlő versek emelkedett tónusa mellett ez a nemesi költészet másik alaphangja. Az unatkozó verselők kedvüket lelték a rímfaragásban, a fejtörést okozó, időrabló formai akadályok legyőzésében, a barokk verselés mesterkélt alakzatai ekkor terjedtek el széles körben. A 18. század első felének nemesi versszerzése még erősen két nyelvű; a magyar nyelvű szerzemények azonban többségben vannak, az e körbe tartozó latin versszövegeknek pedig nincs különösebb irodalomtörténeti jelentőségük.
| Irodalom | TARTALOM | Elbeszélő költészet |