40. KAZINCZY FERENC (1759–1831)

FEJEZETEK

A 19. század eleji kulturális haladásnak nemcsak azért volt legnagyobb vezéregyénisége, mert makacs, belső ösztönné vált programszerűséggel áldozta egész életét a nyelvújítás harcainak, hanem mert a szépség szerelmeseként az autonóm szépirodalmiságnak kiküzdője lett irodalmunkban. Az irodalom nyelvi, formai, ízlésbeli modernizálásáért, azért, hogy alkalmassá váljék a polgári érzés- és tudattartalmak kifejezésére, senki sem tett többet nála. Eszménye a klasszicista nyelvi és stílusideál volt, a nehezen – szabályok és törvények közt – elért könnyedség és szabadság költészete. Irodalomszervező levelezésében egyensúlyozó művészete – támadó erőszakosság és simuló engedékenység – vezette, s ugyanez az egyensúly – az elvi szilárdságé és racionális arányérzéké – jellemzi írói művét is. Elvi következetessége fegyelmezte benne a képzelet szertelenségét, az eredetiség lázongását, hiszen az alkotói hevület nem hiányzott belőle, de ő, ízlésének törvénye szerint újra meg újra átdolgozva az egyszer már leírtat, a "fentebb stílus" klasszikus ideáljához, a tökéletesség eszményéhez igazodott. Az a Kazinczy, aki – hetedfélévi börtön után – a nyelvújításért támad fel merészen, viselve a magáramaradás kockázatát vagy az üldöztetés átkát is, csak jellemének egységét állítja helyre: az ifjúságában radikálizálódó s a jakobinusok oldalára kerülő felvilágosulttal egybevág a nyelvújító eszmei szigorúsága, az egyedülmaradástól sem rettegő elvszerűsége. Noha kétségtelen, hogy kiszabadulása után Kazinczy belsőleg is hátat fordított a felvilágosodás radikális irányzatának, a jakobinizmusnak, az is kétségtelen, hogy akkori radikálizálódása nem volt a Martinovicsék vagy Batsányi politikai mélységével és tudatosságával egyenértékű. Az érzelem és gondolat művészi kifejezésének polgári szabadságáért küzdve állt ő elsősorban a tiszteletet érdemlő jakobinusok közé, s így súlyosabb törés nélkül, bár politikailag érthető óvatossággal folytathatta irodalmi harcát az ellenforradalmi korszakban is, változatlanul, s immár kizárólag a nyelv és stílus közegében forradalmasítva a közgondolkozást. "Berzeviczy ökonomista radikalizmusának s Martinovics politikai radikalizmusának elszigeteltségével szemben a nyelvújítás és az irodalom újjászületésének harcai általános nemzeti mozgalmak voltak, nem abban az értelemben, mintha széles tömegek vettek volna részt bennük, hanem abban az értelemben, hogy valóban beleestek a nemzeti fejlődés csak jóval később kiszélesülő sodrába, és hogy a nyelvújítás és az irodalmi újjászületés harcaiban valóban tükröződtek a polgári haladás problémái ..." (Révai József). Egyénisége, mint a nyelvújítás harcosáé, a szépirodalmiság apostoláé és irodalmi szervezőé saját – nem jelentéktelen – irodalmi művének is fölébe {261.} nőtt, és nem véletlenül vált alakja jelképessé a nemzet nagy korszakfordulóin, 1849 és 1919 után: ismételten az a Kazinczy mutatott előre, aki börtönét elhagyva továbbra is a haladás új útjainak keresésére kényszerült, s akinek példájára valami szellemi kiutat lehetett remélni a kor zűrzavarából.