Szalay László (1813–1864)

Nemes egyéniségében feddhetetlen jellem, puritán önzetlenség, elvi hajlíthatatlanság, rendkívül nagy tárgyi tudás és az európai látókör igénye egyesült. Polgári reformer volt, a forradalomtól visszariadt: naiv illúziók éltek benne a békés átalakulás feltétlen sikeréről. Mint reformer azonban a legtisztább {571.} szándékúak közül való: doktrinér fejtegetéseiből, néha hidegnek, feszesnek, tanárosnak tűnő soraiból egy nagy lélek rajzolódik elénk.

A feudalizmustól való teljes elszakadás, a rendiség felszámolása, gyökeres reform a közélet minden ágában: ez volt a centralista Szalay programja. Koncepcióját pályája első szakaszán jogtudományi értekezésekben fejtette ki, később egyre szélesebb kört ölelt fel érdeklődése. Értette és alkalmazta műveiben a történelem dialektikáját. A francia, angol polgári liberalizmus gondolatainak szinte kánonszerű megvalósítását akarta a hazai életben; gyakran hivatkozott francia példákra, a francia intézményeket, törvényeket, közéleti szokásformákat állította a nemzet elé követendő mintákul. Viszolygott, szinte iszonyodott a hazai patriarkális-provinciális táblabíró szemléletmódtól, elmaradottságtól.

1844. július 1-től Kossuth utódja lett a Pesti Hirlap szerkesztésében. Maga köré gyűjtötte a centralista közírók kicsiny, de tudásban, tehetségben annál erősebb táborát. Mint publicista újfajta hangot és újfajta közéleti látást honosított meg. Tudós rendszerességgel, módszeres alapossággal, addig szokatlan történetfilozófiai, állambölcseleti és jogi jártassággal sorra tárgyalta lapjában a társadalmi átalakulás, közelebbről: az államszervezet reformjának fő kérdéseit. A városi ügyről, az országgyűlésről, a követi verifikációról, a büntető törvénykönyvről stb. írott vezércikkei a polgári parlamentarizmus, közigazgatás és államszervezés kiépítésének elvi és gyakorlati útmutatásai voltak, elemezték és kodifikálták a létesítendő polgári Magyarország államelveit.

Szalay az újságírással párhuzamosan, sőt még előbb, az országgyűlésen is megindította elveiért a harcot. 1843 szeptemberében a szabad királyi városok ügyében lépett fel a diétán; beszédében kifejtette a centralista csoport eszméit, Magyarország teljes átalakításának programját. Szónoklatait – akárcsak publicisztikáját – teoretikus elemző hajlandóság, józan érvrendszer és erős logika jellemezte. A Pesti Hirlapot egy évig szerkesztette, visszavonulása után pedig nagy összefoglaló művekben rendszerezte a centralista elveket. Egyrészt kötetbe gyűjtötte össze cikkeit és tanulmányait (Publicistai dolgozatok I–II. 1847), másrészt a polgári liberális eszmevilág, a képviseleti rendszer népszerűsítésére megalkotta Státusférfiak és szónokok könyve című munkáját (1846). A francia és angol parlamenti élet hőseit mutatja be Szalay e művében a magyar közönségnek: Fox, Pitt, Thiers, O'Connell, Guizot stb. jellemrajzában a nyugati alkotmányosság, a polgári parlamentarizmus megvalósult eszményeit örökítette meg. 1848-ban az igazságügyminisztérium vezető tisztviselője, majd a német alkotmányozó nemzetgyűlés mellett volt magyar követ. A forradalom bukása után Svájcban telepedett le, itt élt 1855-ig. Ekkor mint történetíró alkotott kimagasló jelentőségű műveket (Magyarország története, 1851–54; Magyar történelmi emlékek 5 kötet, 1856–65). A modern magyar történettudomány úttörő és megalapozó munkását tiszteli benne.