Eötvös költeményei
Eötvös költői pályája a Kölcsey-típusú érzelmesség és világfájdalom jegyében bontakozik ki; ezt a hangulatot árasztja egy "L"-hez intézett korai emlékkönyvverse (1834). Ezzel az érzelmességgel már költői próbálkozásai kezdetéi meghatott emberbarátság, filantrópia társul. Az érzelmes-fájdalmas ember baráti magatartást jellemzően tárja elénk a Megfagyott gyermek (1833) E költemény a Szemere által szerkesztett Aurorában jelent meg; ugyanit látott napvilágot az Álom című prózai vers, amelynek patetikus természet leírásai, magasztos látomásai a kortárs Vajda Péter prózakölteményeire illetve ennek romantikus német mintáira emlékeztetnek. Eötvös a Búcsú című vers vagy A karthausi megírásáig komoly fejlődésen megy át. Ez első sorban annak köszönhető, hogy a reformkor eszméi megérnek Eötvös szívében. De része volt változásában annak a súlyos érzelmi válságnak is, amelyben jelentős szerep jutott korán meghalt barátjának, Palocsay Tivadarnak Palocsaynak nemcsak szertelen, színes egyénisége, hanem német nyelvű világfájdalmas költeményei, heinei hangulatai is mély benyomást gyakoroltak Eötvösre. Palocsay szerencsésen megőrzi költeményeiben a heinei líra könnyed egyszerű, behízelgő dalszerűségét. És erre a dalszerűségre visszhangzanak Eötvös versei közül a Holdvilág (1834), valamint a Sajka (1835). Epikusabb formában, de a Palocsay–Karthausi korszak alaphangulatát leheli a Nyugalom (1834); könnyek csordulnak ebben is, a világban csalódott remete könnyei, az ifjúság, az ifjúság rózsái felett. Zokogó emberbarátság és csalódott világfájdalom: íme a fiatal Eötvös költői magatartásának legjellemzőbb jegyei. E korszakbeli filantrópiájának s a szociális kérdések iránti érdeklődésének kifejezője az a költemény-töredék is, mely egy bányász alakját és sorsát idézi elénk A megfagyott gyermekre emlékeztető érzelmességgel. Az értékes töredéket megőrző kéziratos kötet többi verse Eötvösnek a 30-as évek végéről származó egyéb költeményeivel mutat rokonságot. Kiüt közülük egy bordal, mely ennek a műfajnak egyetlen jelentkezése Eötvös életművében:
| Bort nekem, hogy elfelejt[s]em |
| Életem súlyos gondjait |
| Szebb reményim megcsalának |
| Tán e szesz majd boldogit. |
| ... |
{611.} Egyik legszebb és legtisztább versében, a Búcsúban (1836), a valódi fájdalom, a hazája miatti gond felelős, komoly hangjainak ad helyet érzelmessége. Elégikus borongása még a nemesi múltbanézés jólismert hangsúlyait idézi, de Eötvös nem kesereg már: Rákos, Buda és Mohács látványai mögött az ő szemében ott rejtezik a "virányain" majdan boldoguló nép látványa is. Erős lírai színezet, ékesszólóan felidézett tájak, tömör, szűkszavú történelmi utalások, néhány valóban fenséges sor ("Tán honom könnye vagy te nagy folyó?"), s mindezekhez még a kimért, nemesen szónoki hang – ezek az elemek rendeződnek komoly, nyugodt harmóniába a költemény hazafias alapeszméje köré:
| S oh én szeretlek néma bánatodban, |
| Hazám, szeretlek könnyeid között, |
| Érzőn szeretlek özvegy fátyolodban, |
| Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény, |
| Él még a sír felett is egy remény. |
Eötvös más költeményeiben is megpróbálja levetkezni az érzelmes sémát, – erről tanúskodik egyrészt a szenvedélyes, musset-i hangulatú Szörnyen szép (1837), másrészt az allegorikus jellegű Dalnok és király (1835). Vár és kunyhó című verse (1837) már sejteti a beköszöntő új korszakot Eötvös pályáján: az érzelmes, megható történet – a grófi ifjú és a szép jobbágylány tragikus szerelmének leírása – már aktuális politikai éllel mondja ki a jobbágyrendszer igazságtalanságát.
Eötvös hangulatát, lelkiállapotát a 40-es években két költeménye is híven tükrözi. Az egyik, az Én is szeretném ... (1846) politikai programmá kovácsolja azokat a költői elveket, amelyeket Hugóról szóló tanulmányában hirdetett, s amelyeket újból kifejtett A falu jegyzőjében is. A költeményben bizonyára a regényt ért támadásokra is dacos, önérzetes feleletet kívánt adni. "Én is szeretném nyájasabb dalokban üdvözölni a szép természetet ...", "kedvesem szemét", "ősz Tokaj tűzborát". De Eötvös most A karthausinál is közelebb akar férkőzni a forradalomtól terhes évek lényeges kérdéseihez:
| De engem fölver nyájas képzetimből |
| Komoly valónak súlyos érckara; |
| Fajom keserve érzik énekimből |
| Dalom nehéz koromnak jajszava. |
| S ilyen legyen dalom: egy villám fénye, |
| Egy könny, kimondva ezrek kínjait; |
| Kit nem hevít korának érzeménye, |
| Szakítsa ketté lantja húrjait. |
Ugyanakkor, amidőn annyi elszántsággal vág neki feladatának, alattomos súlyok is nyomasztják már szívét. A galíciai parasztlázadás eseményei s csalódása a centralista elvek fogadtatása miatt, már belejátszanak a Magyarország 1514-ben című regényébe. Versei közül csaknem kiüt az Oh lennék felhő ... (1847), melynek elkeseredése, komor panasza kissé Petőfi Felhők-ciklusára emlékeztet. Az egy esztendővel korábban született Én is szeretném ... feladatvállalása után meghökkentően hangzik ez a vallomás:
|
{612.} Vagy lennék féreg, melynek látköre |
| Egy fának árnyán túl nem terjede, |
| Melynek, hogy éljen, csak egy nap jutott, |
| Csak egy korányt és alkonyt láthatott. |
| Lennék bármi – felhő vagy fergeteg, |
| Féreg vagy tölgy – csak ember ne legyek! |
Eötvös életének nagy korszaka két búcsú-vers közé esik. Különös, csaknem jelképes jelentőségű, hogy épp 1848-ban jelenik meg Végrendelet című költeménye. Ez az igénytelen, mégis maradandó hatású kis vers egyszerű hangjában, formájában is összefoglalóan emel ki három vonást, melyek Eötvös addigi pályáját jellemezték. Az egyik: "eszméi győzedelme", a másik az a patriotizmus, amely a Búcsú reform-hazafisága óta immár magába szívott valamit Petőfi patriotizmusából – Petőfiéből, akinek hangja a negyedik strófának oly sajátos zengést kölcsönöz:
| Magyar dalt, lelkesítőt, |
| Melynél a szív dobog, |
| Tán halva is megértem, |
| S keblem hevülni fog. |
És felbukkan ismét az érzelmes filantrópia, mely Eötvös pályájának második felét még nagyobb mértékben szövi majd át:
| És sírjatok egy könnyet |
| Barátotok felett: |
| Dalt érdemelt, mert költő, |
| Könnyet, mert szeretett. |
Évtizedek múltán, 1866-ban még egy költeménye jelenik meg, A zászlótartó, amelynek első tervei a harmincas évek végéről származnak. Eötvös helyenként a hatvanas évek viszonyaira vonatkozó burkolt célzásokat illesztett a balladás versbe, s magát az alapgondolatot is (a mohácsi ütközet után életben maradt vitéz remeteként hal meg, de előbb a nép gondjaira bízza a megőrzött zászlót) a kiegyezés előtti harcaival kapcsolja össze: a tulajdon eszméihez való hűséget kívánta benne kifejezni.