A karthausi

A karthausi (megjelent Heckenastnál, Pesten, 1842-ben, s előbb folytatásokban, a Budapesti Árvízkönyvben, 1839–1841.) azért játszódik külföldi környezetben, mivel Eötvös benne a maga korának legidőszerűbb kérdésével, a kapitalista társadalom valóságával kíván foglalkozni, márpedig ezt a fejletlen magyar állapotok közt ábrázolnia még lehetetlen. Ahhoz, hogy – a harmincas évek végén – a polgári forradalom teremtette világ távlatait tisztázhassa, nem választhat még hazai témát. Hiszen A falu jegyzőjében is csak a feudalizmus képét mutathatja majd meg. Eötvöst a francia burzsoá társadalom tulajdon hazájának jövője miatt érdekli. Regényének egyik mellékalakjában, Armandban a proletársorsot kívánná ábrázolni, mivel a proletárprobléma felbukkanásával a majdani polgárosult Magyarországon már eleve számol. Azok az ábrázolási hibák, melyeket Péterfy joggal vetett Eötvös {613.} szemére, nagyrészt onnan származnak, hogy Eötvös még nem tudja alakjait egész emberi és társadalmi valóságukban megragadni, s itt-ott, mondhatni, naiv hibákat követ el. Armand, a regény "proletár" szereplője egy bukott bankár (!) fia, aki nyomorban él, és ismét fel akar törni nyomorából. Ez a körülmény azért esik súlyosan latba, mert Eötvös épp Armand ajkára adja a burzsoázia által kisemmizett proletárság haragjának, panaszának szavait, és ezek a szavak ugyancsak félszegül hatnak Armand-nál, aki nem is sikerülhet osztályharcos proletárnak, hanem legfeljebb Rastignac-típusú törtetőnek. Eötvös nem ismeri még az életet, s főként a proletár-osztályról hiányosak az ismeretei.

Mind e hiányosságok ellenére nem lehet közömbösen elhaladni a tény mellett, hogy Magyarországon a harmincas évek végén, amikor még a jobbágykérdés rendezésére sem került sor, egy fiatal író már a proletárság ügyén gondolkozik. Eötvös pályáján később is találkozunk hasonló jelenségekkel. Nagy műveltsége, széleskörű, európai tájékozottsága következtében gyakran hoz majd felszínre kérdéseket, melyek előtt kortársai többnyire tájékozatlanul állnak még, s melyekkel csak a fejlődés későbbi szakaszaiban lesznek hajlandók foglalkozni. A karthausiban Eötvös a franciaországi, kapitalista fejlődés kérdéseihez, a proletárság sorsához, és a burzsoázia szerepéhez szól hozzá, s általában a júliusi forradalom teremtette helyzeten gondolkodik.

Kétségtelen, hogy Eötvöst és barátait a reform-mozgalmak idején megérintette egy s más a korai, francia szocialisták tanaiból. És kétségtelen, hogy A karthausi bírálata a júliusi monarchia társadalmáról, de különösen a proletárság helyzetéről e tanítások hatását tanúsítja. De éppen e tanítások kispolgári-konzervatív jellege lehet részes abban is, hogy Armand alakjában Eötvös a proletárságot hibásan ábrázolja.

Eötvösék érdeklődése a szocialista gondolkodóknak a kapitalizmusról mondott bírálata iránt, összefügg a fiatal reform-nemzedék hazai harcaival, politikai törekvéseivel. A karthausiban Eötvös annak a polgári világnak viszonyain elmélkedik, mely felé ő és társai, hazájukat is fejleszteni kívánják. A szocialista gondolkodók azonban a kapitalizmus nagy negatívumaira, a pauperizmusra irányítják figyelmét. Szalay diétai beszéde (1843), a centralisták írásai és nem utolsósorban A karthausi arról tanúskodnak, hogy Eötvösék ki akarták "küszöbölni" a kapitalizmus hibáit, s "megjavított" formában akarták létrehozni a polgári világot Magyarországon. Lukács Móric is abban reménykedett, hogy idehaza még "idejekorán", a "felizgatott szenvedélyektől" nem zavartan lehet a kapitalizmussal járó szociális kérdéseket megoldani.

A júliusi monarchia bírálata – s általában A karthausi társadalomszemlélete – csak a Marx és Engels előtti, idealista, sőt misztikus jellegű szocialista tanok hatásából érthető meg. Ez a hatás összhangban volt Eötvösék romantikus korszakának szemlélet- és érzésmódjával, és táplálta is ezt a romantikát. De a hatás számára (A karthausit létrehozó ihlet számára is) a hazai helyzet, a reformkor problémái nyitottak kaput.

A társadalmi csalódás keltette "világfájdalom" személyes motívumokkal szövődik össze Gusztávnál – és Eötvöséknél is. Gusztávot nem csupán a júliusi monarchia társadalmának valósága taszítja kétségbeesésbe, hanem Júlia és Armand árulása is. A társadalmi és a személyes motívumoknak egymást támogató összejátszásából születik meg az az egyetemes "világfájdalom", {614.} kiábrándultság és ember-megvetés, mely Eötvös és társai írásait 1836 és 1839 között általában jellemzi, s mely közös bennük az európai szentimentális, lírai regény legfőbb mondanivalójával, Goethe Wertherétől Sainte-Beuve Voluptéjéig.

De A karthausi épp azért emelkedik a szentimentális, "privát" módon "világfájdalmas" regények átlaga fölé, mert a csalódás, a kiábrándultság gyökereit nem csupán a személyes sorsban, hanem a társadalmi valóságban is megmutatni igyekszik. A szerelmi kiábrándulás, az emberi jellemben való csalódás mögé Eötvös odarajzolja a nép mély csalódását is. Eötvös A karthausiban egyrészt bemutatni, ábrázolni kívánja a kapitalistát, másrészt bíráló, elmélkedő megjegyzéseket fűz a kapitalizmus jelenségeihez. Az előbbi feladatot Dufey alakjával oldja meg, az utóbbit pedig a regényébe szőtt, számos gondolati, reflexív elemmel.

Dufey, a lakájivadék, akinek a vagyon szerzett grófi címet, a regény leghitelesebben megrajzolt alakjai közé tartozik. Származását, osztályhelyzetét, családjának felfelé törését jellemzően mutatja meg Eötvös. Egyébként ennek az alaknak a megformálásánál a korabeli irodalmi minták legalább annyira közreműködhettek, mint akár Gusztávénál vagy Júliáénál. A Dufey-típus meglehetősen gyakori e kor francia regényirodalmában. Dufey törtetését, színlelését, cinikus erkölcstelenségét Eötvös a kapitalista társadalom legjellemzőbb vonásaival hozza kapcsolatba. De Eötvös A karthausiban bőségesen kitér annak a társadalomnak jellemzésére is, mely a Dufey-ket létrehozta, s általános korképet fest a júliusi monarchia világáról. Ez a világ, a kapitalizmus világa, csalódással, undorral, világfájdalommal tölti el Gusztávot. Ennek a világfájdalomnak jelenségei: részint csalódott kétségbeesés, részint önzés, részint pedig teljes cinikus nihilizmus. Mindhárom jelenség fölött bőségesen elmélkedik a regény, sőt helyenként az ábrázolásban, a cselekményben is megmutatja, hogy az életben miként jelentkeznek.

A korképet, melyet Eötvös a kapitalizmusról nyújt, szenvedélyes felháborodás, megrendült együttérzés, szónoki hevület színezi. Nincs igazuk azoknak a bírálóknak, akik a "túláradó" érzelmeket sokallják A karthausiban. A fiatal író minden indulatossága, a kapitalizmus valóságával első ízben szembekerülő reform-ifjú mély felindultsága: épp ezek az elemek hatnak ma is frissen a regényben, ezek emelik e művet a pusztán szerelmi, érzelmes regények fölé, ezek bizonyítják, hogy Eötvös a haza gondjától eltelten, a maga kiválasztott, nagy eszméinek, a felvilágosodás eszméinek jegyében kereste a komor tájon az utat, melyen népének haladnia kellene.

Eötvös későbbi, realista művészetének nyomait A karthausiban csak elvétve találhatjuk meg. Ennek ellenére e realizmus létrejöttét mintegy előkészíti ez a regény. Ha Eötvös csak a főhős, Gusztáv szerelmi csalódásának történetét akarta volna megírni, A karthausi ma aligha bírhatna számunkra érdekességgel. De a fiatal Eötvös ennél lényegesen többet akart, csak épp szándéka kivitelében gátolta írói tapasztalatlansága. Alakjainak körvonalait nem tudta elég élesen megrajzolni, jellemüket vázlatosan hagyta. Péterfy ellenvetései közül mindenképp megállja a helyét az a megjegyzés, hogy a regény jellemei egymásba folynak, s az érzelmesség köde burkolja be őket. Valóban, Arthur hasonlít Gusztávra, Armand rajza zavaros, bizonytalan, Júlia, Gusztáv szerelmese pedig éppenséggel nem élő. Csak Dufey és Betty, a masamódlány állnak előttünk határozottabb, jellegzetesebb arccal. Az utób-{615.}binak megalkotására sok gyengéd költőiséget, színt, árnyalatot fordított az író. Hiányzanak viszont A karthausiból a realista művészet megfigyelésről, ember- és életismeretről tanúskodó elemei. Az író csak a hangulatok lírai meghittségével tudott az alakok és a cselekmény köré atmoszférát teremteni.

Négy részre oszlik a regény, s ezek közül az első kettő Gusztáv szerelmi csalódásának történetét mondja el, a harmadik a kolostorba vonulást készíti elő, a negyedik pedig epilógusszerűen, naplóformában, a halálra készülő Gusztáv megbékélésének képét nyújtja.

A regény első felének drámája: a csalódás Júliában – és Armand-ban. Ennek a drámának a menetét az V–XVI. fejezetek kellően előkészítik. Gusztáv boldogságának hangulatát legteljesebben az avignoni éjszakában felhangzó zene s magának ez éjszakának romantikus hangulatban gazdag képe foglalja össze.

A Második Rész anyaga igen gazdag, bár a gyakorlatlan író e gazdagságot nem tudja teljesen kibontani. Magunk előtt láthatjuk Gusztáv konfliktusait a barátságban és a szerelemben, csalódását, meghasonlásának első állomásait; Armand csalódását a forradalomban, karrieristává züllését s végül cinikus árulását; majd elénk tárja e fejezet a kolostori, az emlékező Gusztáv végső válságát is, mely csaknem öngyilkossággal végződik, melyből azonban lassan már felemelkedik az igazi életcélok, habár kései, de megnyugtató, kibékítő felismeréséhez. Ez a rész csendíti föl a regény fő eszmei motívumát, a kapitalista társadalomból fakadó önzést is, mely Gusztávot tragédiába taszítja. És ebben a részben válik viszonylag szélessé a társadalomrajz, nemcsak Dufey-nek és Júlia apjának, az öreg grófnak alakja, hanem a kevéssé ábrázoló jellegű elmélkedések és párbeszédek révén is.

A Harmadik Rész anyagának javarésze elszakad a cselekménytől; hosszú, értekező fejezetek foglalkoznak általános, elvont kérdésekkel (XXXVII– XL.), mintha Eötvös a regényétől merőben független anyagot dolgozott volna a szerelmi téma közé. A Harmadik Részt nem a cselekmény drámaisága kapcsolja az első kettőhöz, hanem az okoskodás, az értekező szándék, mellyel Eötvös az önzés elvének további hatását, jelentkezéseit megmutatni kívánja.

A Negyedik Részben megszűnik a cselekmény eddigi kettőssége: az emlékezés képei elmaradnak, s napló formájában (április 6-tól július 15-ig) csak a halálára készülő Gusztáv története tárul elénk. Ebben a részben kell elsimulniuk Gusztáv konfliktusainak: ebben a részben békül ki az életben maradt Bettyvel, s a paraszti élet idilljébe vonult Armand-nal; de ebben a részben kell meglelnie a feleletet is a regény elején fölvetett kérdésre, mely Eötvös és reformnemzedéke kérdése is: "Éj lett-e már körülöttünk, vagy egy új nap első sugára az, mi úgy elvakít?" És Gusztáv meg is találja a feleletet; de nem a szemlélődő karthausi-életben, melyet már elutasít magától, hanem a cselekvésben, a tevékenységben: "ez élő kebelnek vágyait e kolostor rideg rendszabálya ki nem elégítheti, nem csend, csak fáradság szerezheti meg a szívnek nyugalmát; életemnek legnehezebb vádja: hogy jót nem tevék. Használni akarok: ez emberi hivatásunk." Használni-akarás: íme, a végső tanulság, melyet a felvilágosodás eszméin nevelkedett Eötvös a maga és nemzedéke számára levon Gusztáv életéből. Vagyis: használni – a haza ügyének, a nép ügyének, még ha a keletkező új világ távlatai homályosak is, bár ez a világ nem az az "igért föld", melyben a forradalom reménykedett.

{616.} A karthausi meglehetősen heterogén elemekből áll. Énregény mivolta lehetővé teszi, hogy az elmélkedő jellegű részek nagyobb helyet foglaljanak el benne, mint A falu jegyzőjében. Ez az elmélkedő elem túl is teng a regényben, s különösen a cselekmény második felén uralkodik. Maga a cselekmény viszont sajátosan színpadszerű; két, drámailag is hatásosan felépített nagyjelenet köré csoportosulnak az események. Az egyik: Júlia szakítása Gusztávval – a másik: az orgia-jelenet. Különösen a regény első felében, egy-két mozgalmasabb epizóddal találkozunk (pl. az avignoni), de a két nagyjelenet közti helyet többnyire hosszadalmas dialógusok vagy reflexiók töltik ki. Helyenként mintha egy útinapló lapjait olvasnék. A karthausi utolsó fejezete Methodista temetés címmel meg is jelent a Társalkodó 1838. évfolyamában. Pulszky említi, hogy Eötvös Eperjesen útinaplóját írta, s Ferenczi Zoltán helyesen véli, hogy A karthausiba Eötvös beledolgozta útinaplójának egyes szakaszait. Erre különösen az olyan részleteknél gondolhatunk, aminő a Párizs összképét nyújtó, borongó fejezet (XVII.), a szegénynegyedek képe (XIX.), az emigráns arisztokraták jellemzése (XX.), a Tuilleriák (XXI.), a fináncarisztokrácia (XXIV.), a Palais-Royal világa (XXXV.), Itália (XXXIX.), az arszlán életmódja (XL.) stb. Feltűnő, hogy ezek az útinaplószerű részek csaknem kivétel nélkül társadalmi kérdésekkel, mégpedig egyrészt a proletárság, másrészt az arisztokrácia helyzetével foglalkoznak. Ferenczi még a Szegénység Írlandban című s a börtönrendszerről szóló tanulmányokat is az útinapló "kidolgozott részeinek" tekinti.

A karthausi harmadik részében az író szabad utat enged elmélkedő kedvének, s ezek a fejezetek nagyrészt a cselekménytől elszakadottan, egy-egy gondolat parafrázisává nyúlnak. Mélabús moralizálás, kesernyés bölcselkedés jellemzi ezeket a részeket, melyek az útinaplószerűektől abban is különböznek, hogy mindvégig megmaradnak az általánosságban, az elvontságban. Eötvös már említett kéziratos jegyzetkönyve bővelkedik az olyan elmélkedésekben, melyeket az író később, változtatás nélkül A karthausiba olvasztott. Ezeket láthatóan nem szánta eleve a regénybe, és átkerülésük arról tanúskodik, hogy Eötvös A karthausit naplószerű jelleggel képzelte el.

Mindezeket a heterogén elemeket – vagyis a cselekmény drámai jeleneteit, az elvont, moralizáló elmélkedéseket és az útinaplószerű részleteket – hangulati egységbe vonja az egész regényen elömlő, borongó, romantikus líraiság. Ez a líraiság azonban egyhangúvá is teszi A karthausit. Párbeszédei merőben egyöntetűek, leírásai pusztán hangulati értékűek maradnak. Csupán néhány mellékalak sikeres jellemzése (például az öreg Roger-é, továbbá Werneré és Lafard-é) élénkíti a regény alakjainak sorát. Csak azokon a lapokon, ahol a regény eszmei mondanivalója erőteljesen, szenvedélyesen érvényesül, válik valóban költőivé, szárnyalóvá az elbeszélésmód, s az ilyen részek miatt méltó is A karthausi a megbecsülésre. A regény kompozíciója kétféle fejlődés egybefűzését teszi lehetővé. Az egyik fejlődés Gusztáv emlékezésében rajzolódik ki s a kolostorhoz vivő útját mutatja meg. A másik fejlődés, az emlékezés nyomán, magában a kolostorban vezet Gusztáv megtisztulása és halála felé. Ez a fejlődés egyszersmind a regény eszmei végtanulságához is utat nyit. A karthausi énregény volta indokolttá teszi az egész mű vallomás-jellegét, ez a vallomás-jelleg pedig a regényen egyeduralkodó romantikát és líraiságot.

{617.} Általában A karthausi az Eötvösnél később oly fontos szerepet betöltő körmondatnak egy sajátosan romantikus, lírai változatát mutatja. Csak később, A falu jegyzőjében válik az eötvösi körmondat polemikus, szatirikus élességűvé, s ebben nagy része lesz annak a polemikus feladatkörnek, melyet Eötvös a Pesti Hirlap hasábjain ellát. A körmondat Eötvösnél bizonyos mértékben a Kölcsey-hagyaték egyik eleme, s az irodalomtörténet nem ok nélkül emlegeti a Parainesist A karthausival kapcsolatban. A regény elmélkedő jellege éppúgy, mint körmondatos stílusa, rokon Kölcsey prózájával. Úgyszintén rokon moralizáló hajlamuk is.

Eötvösnél a körmondatosság néha a közvetlen, a realista előadásmód korlátjává is válik. A megyei, a nemesi stílus egyik fontos eleme él tovább körmondatainak megfinomodott, helyenként ironikus árnyalatú, de igen gyakran nehézkes formáiban. Annak hogy Jókai válhatott nálunk a regény műfajának nagy népszerűsítőjévé, – részben Eötvös és Kemény körülményes előadásmódja is az oka. Ez a körülményesség fosztja meg Eötvöst a néphez szóló, egyszerű és tiszta beszéd legjobb alkalmaitól, a stiláris demokratizmustól, vagyis épp attól, aminek elérését költői céljául tűzte ki. A maga elé állított eszményt leginkább majd a Magyarország 1514-ben lapjain közelíti meg.

Különösen élete második korszakának novelláiban érezzük elavultnak ezt a feszes, izzadságos, körmondati stílust, Jókai ízes, hajlékony előadásmódjának szomszédságában. Némelyik levelében pedig éppen a fáradság jelének bizonyul a körmondatok kusza, egymásba kígyózó láncolata; beszédei, az egy Szalay-emlékbeszéd kivételével, ugyancsak zengzetes, hangulati általánosságokat tartalmaznak.

A karthausi körmondatait azonban még erőteljes lírai hév telíti. Zeneien, lágyan, a cicerói mondatművészetet a romantika dallamosságával párosítva, emelkedik néhol a magasztosságig A karthausi stílusa. Szenvedély bontakozik ki benne, indulat és felháborodás telíti. Nem a lemondás, nem a csüggedés, nem az érzelmes puhaság stílusa ez. A külföldről hazatérő fiatal Eötvös szívének reményekkel telítettségéről vall ez a stílus.