Az Uralkodó Eszmék és a röpiratok

Eötvös emigrációs töprengéseinek gyümölcse: A XIX. század uralkodó eszméinek hatása az álladalomra című műve (a továbbiakban: Uralkodó Eszmék). A mű első kötete 1851-ben Bécsben, második kötete Pesten 1854-ben jelent meg.

Az Uralkodó Eszmékben Eötvös gondolatmenete abból indul ki, hogy a sorozatos forradalmak után a társadalom (helyesebben: az osztálytársadalom) léte "veszélyeztetve" van. A nagy francia forradalom "trónjukra ültette" ugyan a kor "uralkodó eszméit", de ezek egyelőre nem tudják betölteni rendeltetésüket, nem tudják biztosítani a polgárosuláshoz szükséges "nyugalmat és megszilárdulást". Felmerülhet tehát a kérdés: új eszmékre van-e szükség vagy a régiek "helyes" alkalmazására? Eötvös azzal érvel, hogy a polgári társadalomban a "teljes" szabadság csak az egyenlőség rovására alakulhat ki, az egyenlőség pedig az egyéni "szabadság" megsemmisítése árán; a nemzetiség eszméje pedig ugyancsak összeférhetetlen az előbbi kettővel. Eötvös kifejti, hogy a teljes politikai egyenlőség csak a birtok egyenlőségében valósítható meg, s igen jellemzően, emiatt veti el a politikai egyenlőség gondolatát.

A polgári társadalomnak választania kell a szabadság és az egyenlőség eszméje között. Eötvös szerint az emberek "többsége" (helyesebben: az uralkodó osztály) az előbbit tekinti fontosabbnak az utóbbi rovására: "polgárosodásunk egész folyamata alatt mindig az egyéni szabadság volt az, aminek valósítására az emberek törekedtek, míg az egyenlőség elve mindig csak eszközül tekintetett, hogy a szabadság mindenkinek biztosíttassék". Eötvös tehát az individualista "szabadság", a burzsoázia értelmezte "szabadság" (vagyis a szabadverseny) gondolatából próbálja felépíteni a polgári állam szerkezetét. Fölállítja a kérdést: "adhatni-e nagyobb mértékű egyéni szabadságot az egyeseknek, mint amellyel most bírnak az államban, anélkül, hogy azáltal {630.} veszélyezzük, vagy lehetetlenné tegyük nagyobb államok fönnállását?" Eötvös szerint, ha a szabadság és egyenlőség eszméit visszavezetnők "keresztény polgárosulási" értelmükhöz (vagyis a polgári osztály számára kedvező értelmükhöz), megszüntethetnők a feszültséget, mely a 19. század forradalmait létrehozta. Eötvös valami olyan arányt keres, az "uralkodó eszmék" alkalmazásának olyan egyensúlyát, mely tiszteletben tartja az "egyéni szabadságot", anélkül, hogy az állam létét veszélyeztetné. Nyilvánvaló, hogy ilyen "megoldást" Eötvös csak a burzsoá állam szervezetében találhat, mely elveti az egyenlőséget (tehát biztosítja a dolgozó osztályok elnyomását), és biztosítja az "egyéni szabadságot" (vagyis az embernek ember által való korlátlan kizsákmányolását).

Eötvös állam-elképzelésének lényege az az egyensúly, melyet az "egyéni szabadságra" törekvő társadalom és a központosításra törekvő állam között akar létrehozni. Központosítást, állami hatalmat csak olyan területen kíván, ahol "az egyéni biztosságot csupán az állam fönntartása és tevékenysége által óvhatni meg". Eötvös, a központosítás egykori harcosa, ugyancsak megváltoztatta álláspontját a központosításról. Erre elsősorban a 48-as forradalmak tanulságai bírták. Eötvös fontosnak tartja az "erős államok" fennállását, s épp ezért a központosítást is szükségesnek tekinti. De csak "bizonyos mértékű" központosítást, melyet megfelelő önkormányzati rendszer ellensúlyoz.

Annak ellenére, hogy művének kétségtelenül nagyarányú spekulatív rendszerében Eötvös látszólag minden kérdést megoldott, az Uralkodó Eszmék zárszava mégis kételyeket sejtet, s hiába keressük benne a korábbi művek nagy, látnoki, reménykedő végakkordjait. Már-már azt is kimondja, hogy a "modern polgárosodás" a felbomlás küszöbéhez jutott el, már-már a helyzet teljes reménytelenségét is hajlandó beismerni. Ez a mű is tükrözi azt a csüggedést, azt a meghasonlást, mely a 48-as forradalmak bukása következtében a harmincas, negyvenes évek nemzedékeiben a korábbi bizakodást és hitet Európa-szerte fölváltotta: "Talán az utóbbi idők minden szenvedésére, minden fájdalmas kiábrándulására volt szükségünk, hogy azon meggyőződésre jussunk, miszerint hibás az ösvény, melyet a tudomány és a politika századokon át követett ..." – nyer megfogalmazást az utolsó lapokon egy olyan kiábrándulás, melynek A karthausi kifejezte kételyekhez (és bizakodáshoz) már semmi köze. Eötvös súlyos harcokat lát a jövőben: a caesarizmus, a "számszerinti többségek kényúri hatalma", a "fővárosok pór uralma" fenyegeti a burzsoá-liberális állam nyugalmát, biztonságát, mindazt, aminek – szerinte – "jog az alapja", nem pedig "anyagi erő". Rettegés, kétely, tapogatózó egyensúlykeresés: ez az Uralkodó Eszmék lényege. Eötvös 48 előtt sem azonosította magát a forradalommal, de bizonyos értelemben rokonszenvet tanúsított iránta. Ennek a rokonszenvnek most már nyomát sem látjuk.

Már az Uralkodó Eszmék első kötetének megjelenése előtt, 1850-ben, Pesten, napvilágot lát Über die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Oesterreich című röpirata, amely erős, egységes Ausztriát kíván, "ésszerű központosítással" s "megfelelő mértékű" önkrományzattal, tartományi rendszerrel, az 1849. március 4-i "alkotmány" szellemében. Az Uralkodó Eszmék egyensúly-kérdése jut érvényre itt is: a birodalmi egység feltételeit a tartományok történelmi jogaival próbálja egyeztetni Eötvös – a nemzetiségek igényeit pedig az egyes tartományok történelmi jogával, valamint a biro-{631.}dalmi egység elvével. A Gleichberechtigung: a magyar szabadságharc leverésével előállott helyzet tiltakozás nélküli, megadó elfogadása.

A kortársak érthető hidegséggel fogadták a röpiratot, de Eötvös tovább haladt a Gleichberechtigung tévutain, s 1859-ben megírta Die Garantien der Macht und Einheit Oesterreichs című röpiratát. Ebben az előbbi értekezés érvelését fejleszti tovább, egy erős, egységes és a szomszédságban fenyegető hatalmaknak ellenszegülni képes Ausztria érdekében. Eötvös e javaslatában sem leljük még nyomát a dualizmus gondolatának, – ebben is a többivel egyenrangú tartományként szerepel Magyarország, s az önkormányzattal rendelkező tartományok közös ügyeiként központi minisztériumokat nyernek a kül-, had-, pénzügyek és a kereskedelem.

Valószínű, hogy Eötvös magatartásában a fordulatot az osztrákok solferinói veresége (1859. június 24) és annak következményei okozták. Erre mutat, hogy az ötvenes években vallott elveivel szakító harmadik, német nyelvű röpiratát (Die Sonderstellung Ungarns vom Standpunkte der Einheit Deutschlands, 1860) az 1860. április 19-i királyi kézirat után írta meg. Eötvös helyzetében lényeges változást hozott a Sonderstellung, mely Magyarország önállásának szükségét Németország szempontjából hangoztatta. Eötvös most már a dualizmus szükségét hirdeti s a német egységért lelkesedik, melynek a cári reakció ellen kell védelmül szolgálnia. "Ha volt valaha oly történelmi jog – mondja immár Eötvös –, mely félre nem magyarázható törvényekre alapítva több mint háromszáz évnyi időszak alatt minden, a trón és a nép közt fennálló viszonyok alapjául tekintetett, úgy ez az, melynek folytán Magyarország Ausztriátóli különállását igényli." Eötvös ezzel a művével a Deák-féle politikához közeledik – az összbirodalmi politika felől. Az ő fejlődésében az jelenti a "haladást" ekkor, hogy a kiegyezés hívévé képes válni.