A nővérek

Eötvös A nővérek című regényében (1857) próbálkozik először a lélektani módszerrel, melynek példáit a nyugati regényekből s bizonyára nagy mértékben Kemény Zsigmond társadalmi témájú regényeiből meríthette. A nővérek nagyrészt ugyanolyan környezetben játszódik, mint A falu jegyzője, s lapjain Eötvösnek bőven nyílnék alkalma a népi élet alakjainak, jeleneteinek gazdag, színes bemutatására. Mégis, a regényben epizódszerűen itt-ott felbukkanó parasztok, urasági cselédek, a molnár és családja, a háromszáz holdas nagygazda stb. valamennyien halványabb körvonalakkal állnak előttünk, mint A falu jegyzője öreg Jánosa, Liptáknéja, Peti cigánya. A grófi házaspárok szerelmi keserűségei, bonyodalmai mögött A nővérekben háttérbe szorul a nép. Pedig Eötvös a regény mondanivalójának súlyát a nép életére kívánta volna helyezni. Valójában csak vérszegény, hiányosán megrajzolt idill keretében sikerült színre léptetnie a népet. Fekete András, az "elveszett" grófkisasszony férje, a derék parasztlegény sémájában marad meg mindvégig, Vikta, a szenvedélyes molnárleány pedig alig lépi túl azt a népszínműi szerepkört, melynek későbbi alakulásához Eötvösnek az ötvenes években született írásai bizonyára hozzájárultak. És amikor az 1831. évi koleralázadás parasztjait {632.} mutatja be, mennyivel halványabb ez a kép, mint a Magyarország 1514-ben forradalmi jelenetei, melyek jellegzetes, realitással megrajzolt jobbágyarcokban még annyira bővelkedtek. A nővéreket megelőző és követő paraszt-novelláiban Eötvös az Auerbach-féle Dorf-geschichten "erkölcsnemesítő" receptjét követi, s ez a szemlélet rányomja bélyegét A nővérek paraszti világára is. A falu jegyzőjét még áthatotta a népi közösség melege, az egymáson segítő elnyomottak összetartásának erkölcsi nagysága. A nővérekben a népi világ idilljének, békés boldogságának színtere: a nagygazda, Fekete uram portája. A falusi szegényeket csak barbár lázadókként láthatjuk a regény első fejezeteiben. Eötvös a regényben éppúgy, mint e korszakbeli novelláiban, a gyarapodó parasztbirtok pártján áll, a szegény leányt felkaroló, feleségül választó gazdag parasztlegény "demokratizmusát" dicsőíti. Így kezd kialakulni a Móricz előtti irodalomra annyira jellemző "paraszt-szemlélet", mely az "egyenlőség" igazi honának képzelte el a falut.

A nővérek valóság-ábrázolását nemhogy A falu jegyzője és a Magyarország 1514-ben, de A karthausi valóság-képével sem állíthatjuk egy szintre. Eötvös nem egy bonyolult lélektani feladatot oldott meg korábbi regényeiben, de A nővérek ezeknél szűkebb, töredékesebb lélektani igényről tanúskodik, holott az író elemzési szándékai következetesebben érvényesülnek benne. Konfliktusait nem érezzük valódiaknak, a szereplők szenvedései oktalanoknak tetszenek, az egyes arcok nem rajzolódnak elénk elegendő élességgel. Eötvös, aki még első regényében is a kort, a történelmi, társadalmi valóságot elevenítette föl, A nővérekben, habár cselekményébe foglalja a koleralázadást és a forradalmat, lényegileg elszigeteli hőseit és problémáikat a harmincas-ötvenes évek Magyarországának leglényegesebb elemeitől. Az Ormosy-család tagjainak élete mintha nem is a magyar vármegyében, nem is a magyar fővárosban játszódnék le. Sajátos, elszürkítő "területenkívüliségben" élnek a regény alakjai. Eötvös, amikor azt mutatja meg, hogy Ormosy Margitot nevelése és környezete fosztja meg a boldogság lehetőségétől: az uralkodó osztályok idealizmusát kívánja bírálni, mely már jókorán, a nevelésben kezd érvényesülni, s vezet az önelemzésben, a túlzott érzékenységben, a tétlen életmód csábításaiban s az érzelmek természetellenes bonyolultságában a boldogság elvesztéséhez. Az arisztokrácia túlfinomodott életének ernyesztő hatását is bírálni kívánja Eötvös, de az a szándéka az elemzés terjengősségében vész el. A hevület, mely A karthausinak lírai erőt tudott adni, A falu jegyzőjének szatírai élességet, a Magyarország 1514-ben lapjait pedig drámai feszültséggel töltötte meg, itt teljességgel hiányzik. A nővérekben nem tud kibontakozni a valóságot megragadó írói szándék: lényegtelen drámák, lényegtelen szenvedések s egymásra halmozódó, lényegtelen részletek fakósága borul a műre.

Pedig legalább Margit alakjával Eötvös megkísérelte, hogy lázadó indulatokat fejezzen ki: az egyéniségnek az osztálykorlátokkal, az uralkodó osztály életformáival való szembeszegülését. "Nem tudom mit vesztene nemzetünk – jegyzi meg keserűen – ha Pesten, egyes termekben kevesebb ember gyűlne össze, kik egy gőzölgő teakatlan körül németül beszélnek, s a múlt hetek nagy történeteit, a Drégeliek fényes estéjét, a Szigetiek dicső táncvigalmát fenntartják emiékezetökben, vagy a jövőre gondolva, azon törik eszöket, hogy a bőjt estvéi betöltve legyenek." És Margit akkor ábrándul ki férjéből, amikor ez távol tartja magát a magyar forradalomtól, melynek veszélyes hónapjait {633.} külföldön meghúzódva tölti: "A februáriusi forradalom, s még inkább a következmények, melyeket az hazánkban előidézett, erősen hatottak Margit képzeletére, s a szenvedelmes nő, ki e mozgalmakban egy új, nagyszerű időszaknak kezdetét látá, nem foghatta meg férjének részvétlenségét. Nem törődött politikával; nem gondolkozott az egyes kérdésekről, melyeket ő úgy is legfeljebb szívével érthetett volna; nem tudta, nem is sokat kérdé, kinek van igaza; de hogy itt egy pálya nyílik, melyen minden erő, minden valóságos tehetség magát kitűntetheti, arról meg vala győződve; s a gondolat, hogy férje e nagy időszakban tétlenül áll, szívének fájt, mint egy csalódás." Mindez azonban nem vezet odáig, hogy Margit valóban fel is lázadjon. Bensőleg eltávolodik ugyan férjétől, de ez az eltávolodás szinte a véletlen folytán torkollik drámába. Eötvös semmit sem állít élére ebben a regényben: a viszonyokat éppoly kevéssé, mint a problémákat, az érzelmeket éppoly kevéssé, mint magának a regénynek alapgondolatát. Csendes, lanyha mélabúban enyészik szét mind az a drámaiság, aminek lehetőségét némelyik jellem még magában hordozná.

A regény alaphangulatára s az író ábrázolási módszerére leginkább jellemző az a jelenet, mely Margitot és férjét néma boldogtalanságukban, a kandalló mellett ültükben mutatja: "Nem messze a kandallótól ül Margit, kezében hímzés. A kandalló másik oldalán, karszékben a tűz felé fordulva találjuk férjét; mindketten hallgatnak. Csak a kocsik robaja szakítja félbe néha a csendet, mely körülöttük uralkodik. Távolról meghallatszik a zörej, közelgő mennydörgésként fokonkint erősebbé válik, míg az ablakok alatt elrobogva, az üvegtáblákat megrezzenti. A lármára Margit néha felnéz munkájáról, a gróf az ablak felé fordul, de a zörej fokonkint gyengébbé válva, azalatt elhallgat, a szobában megint csak a nagy óra percegése hallik, és Káldory ismét a tűz feletti ábrándjaiba, Margit munkájába merül." Ahogyan szereplőiben, úgy az íróban is bennrekednek színesebb szavai; az árnyalatokra, a folyamatokra, az érzelmek aprólékos változataira gondosan ügyelni kívánó Eötvös vigasztalanul egyhangúvá válik.