28. A ROMANTIKUS REGÉNY

FEJEZETEK

A romantika tartós továbbélése a század derekán jellegzetes vonása irodalmunknak, s megkülönböztető jegye nemcsak a nyugati népek többségével szemben, de még egyes kelet-európaiakhoz (oroszok, csehek) képest is. Néhány nagy alkotónál (Jókai, Kemény, Madách) belső szükséglet az a romantika, amely a pátosz és a kaland áhításából vagy a komor végzethitből táplálkozik. A kicsinyeknél azonban – s ezúttal ilyenekről lesz szó – inkább egy iskola továbbéléséről, egy divat módosítgató fenntartásáról van szó. A francia romantika gyakran felette kétes értékű kezdeményezéseit folytatták ezek az írók, mert nem volt mélyreható egyéni élményük, s nem tudták megfigyelni, sűrítve átélni a hazai életet.

Egyrészüknek (Beöthy, s főként Degré) korlátozott életismerete már irodalmi mintáik és témakörük kiválasztásában is megmutatkozott. Sue-t és társait követve, a nagyváros fertőjét, a bűnös "felső négyszáz" és az alvilág titkos maffiáit akarták fölfedni egy olyan országban, amelynek nemhogy metropolisa, de még valamirevaló városa is alig nőtt ki a földből, s ahol a társadalmi élet 1850 után, a passzív ellenállás szellemében, a korábbinál is inkább vidékre korlátozódott. Az eredetiségre törekvő magyar regénynek a nemesi középosztály és a polgárosodó parasztság világa felé kellett fordulnia, s ha a közösségi erkölcs tanításait avagy a nemzeti romantikát igényelte: ott volt a hazai történelem, amelynek megszólaltatásában Macaulay és Scott mellett Dumas-nak is juthatott valamennyi szerep.

Szemmel látható: lassanként e csoport tagjai is felismerték a korszerűtlen példáktól való elszakadás szükségességét, s elsősorban a Jókai törte úton próbáltak továbbhaladni. E felismerésük azonban már eléggé megkésett. A kiegyezés után a kritikaibb, lélektanibb ábrázolás igénye merült fel, Jókait követni ekkor már erősen ellentmondásos vállalkozás, Mikszáthnál is vergődés és félsiker forrása hosszabb ideig. Könnyű volt tanulni a mestertől, de művészetének tarkasága, egyenetlensége is megnehezítette a legfontosabb vívmányok átvételét; Degré meg P. Szathmáry mesebonyolítást, eszményítést, irányzatosságot tanultak tőle, ám Jókai anekdotikus realizmusát, realisztikus kor- és környezetrajzát csak Pálffy, s nagynéha Beöthy közelítette meg. Aztán Jókai örökségének legvitathatatlanabb, legegyetemesebb jelentőségű parcellája: nyelvi-stilisztikai jellegű; csakhogy kisebb tanítványai – s itt legfeljebb Pálffy lehetne kivétel – éppen e téren a legbizonytalanab-{322.}bak. Nyelvi eredetiségük igen csekély – erőtlen választékosságuk, franciás sallangjaik pedig szürkévé, magyartalanná vagy didaktikussá sápasztják még jól elgondolt alakjaikat és helyzeteiket is.

E szerény másod-harmadrangú íróknak erősen megártott az is, hogy több-kevesebb ideig csupán szépírói tolluk után éltek s a szórakoztató sajtó nagyüzemének robotosaivá váltak. Kivált a tárcaregények mértéktelen elharapódzása bizonyult kártékonynak. Gyors, kiérleletlen munkához vezetett e műfaj, melynek következményeit még az izmosabb tehetségek is megsínylették, mert arra, hogy az újságközlést a könyvalakú megjelenés előtt tüzetesen átdolgozzák, már nem igen jutott kedvük és idejük. Ezt a lehangoló jelenséget tapasztaljuk Jókainál is, és Mikszáth lesz majd az, aki már gondosabban elhatárolja első kötetkiadásait a hírlapi közléstől.

A továbbiakban a romantikus regény másodvonalának legfőbb képviselőit mutatjuk be.