Esztétikai nézetei

Madách esztétikai nézetei olyan kört alkotnak, melyet át kell tekintenünk ahhoz, hogy Az ember tragédiája (1860) szellemi előkészületeit megérthessük. Ezek a nézetek ugyanis világosabban mutatják Madách gondolatának a Tragédia irányába való fejlődését, mint akár lírája, akár drámái. Említett két székfoglaló értekezése viszont, melyek a Tragédia után jöttek létre, mintegy kiegészítései, továbbvezetései a Tragédiában is fontos szerepet játszó eszméknek.

Madách, miközben alkotásainak elég sok a közük a romantikához, elméleti írásaiban ezt az irányt elutasítja. George Sand egyik regényéről szóló írásában (Eszmék Léliáról), mely valószínűleg 1848 előtt keletkezett, ama "kárhoztatott irányokról" mondja el véleményét, melyeket "új romantika nevezetében foglalhatni össze", s "melyek vonják ugyan az embert, de vonják úgy, mint az örvény a hajót". Ez a romantikaellenes igény arra figyelmeztet, hogy Madách a drámai művészet új útjait keresi, s többi elméleti írása arról is tanúskodik, hogy az antik művészet megteremtette eszményt kívánja új életre kelteni. A tragédia lényege: egy erkölcsi elv elleni küzdelem, melyhez azonban a hősnek elégséges "jogcímre" van szüksége. Ez a jogcím a Csák végnapjaiban (1843–1861) éppannyira kidomborodik, mint a Tragédiában, ahol Ádám tudásvágya indítja el a drámai folyamatokat.

Madách az antikhoz hasonlóan, olyan dráma-művészetet kíván létrehozni, melynek eszméje a legszélesebb közösséget érdekli. Ilyen eszme: vagy a vallás – vagy a nemzet. Valamikor, a görögöknél ez a kettő egyet jelentett, mert az ő vallásuk szorosan összeforrott a nemzeti, a népi élettel. Madách szerint a vallás nálunk nem kerülhetett ilyen egységbe a nemzetivel, a népivel: "hitünk külföldi növény, mely nemzetünk regényes gyermekkorával nincsen összefűzve." A romantika, s általában a modern dráma azért fordul a szerelmi témákhoz, mivel nem lel olyan tárgyat, "mely az egész nemzetet egyiránt érdekelheti" (Művészeti értekezés, 1842). Ilyen tárgy igénye tehát jó korán élt Madáchban – s ezt a tárgyat a Tragédiában találta meg. Madách a maga művészeteszményének társadalmi vonatkozásaival is tisztában van, s egy valóban "népszerű", vagyis, a nép közt elterjedt, nemzeti művészet legfőbb akadályát a feudális maradványokban látja: "Hogy koszorús költőink nem zengnek a népnek ajkain, hogy még annyira nem lőnek népszerűekké, csak az lehet oka, hogy hazánk népének még legnagyobb része nem lett nemzetté, hogy nincs hazánk érdekeivel érdeke összeforrva, s zsellérül lakva honában, kinek a házbér fizetésén kívül alig van egyéb mi emlékeztesse lakára, ismeretlen honja érdekével" (uo.). Madách, aki az egész nemzethez szóló, a népi tudatból merítő művészetet kíván: ennek eljövetelét a hűbériség végleges eltörlésétől várja.

A Tragédia után született két székfoglaló értekezése – Az aesthetika és társadalom viszonyos befolyása (1862); A nőről, különösen aesthitikai szempont-{335.}ból (1864) – olyan gondolatokat tartalmaz, melyek a Tragédia alapeszméjét mintegy utólag megvilágítják s Madách későbbi terveire, igényeire kellő fényt vetnek. Ez értekezések közül az első a népies – tehát a nép tudat- és képzeletvilágából merítő – művészet problémáit fejti tovább, s ugyanakkor bizonyos antikapitalista szemléletet is érvényre juttat. Ez az antikapitalizmus a Bach-korszak gyarmati módszereit utasítja el, nem pedig a hűbériséget kívánja mentegetni. Madách antikapitalizmusa elsősorban az önkényuralom teremtette erkölcs, életstílus és nemzetietlenség ellenében alakul ki, s összefér a reformkor óta változatlanul vallott liberális, nemzeti eszmekörrel.

Madách 1862-es esztétikai koncepcióját át- meg átszövik az idealista esztétika szálai, de ugyanakkor uralkodó marad ebben a koncepcióban az önkényuralom irodalmi viszonyainak, valamint a kapitalizmus művészetellenességének bírálata. A "szép abszolút voltáról" szóló fejtegetések, a kanti esztétika olyasféle reminiszcenciái, mint pl.: "A valódi szépműi remeknek nem lehet más kiindulópontja és végcélja, mint maga a szép", valamint az olyan tételek, melyek szerint az "erkölcsi jó" is csak annyiban indokolt, amennyiben "jelen nem léte hiányt éreztetne velünk" stb. – megférnek ebben az értekezésben az irodalom elsekélyesedése miatti aggodalmakkal, élet és irodalom egészséges viszonyának igényével is. Gyulainál, Eötvösnél – és Madáchnál is egy időben jelentkezik az aggodalom a kortársi irodalom iparszerűvé válása miatt. "Oh, hányan cserélik be koszorújokat egy darab kenyérért. Hányan élnek egy rövid kényelmes életet nevök örök dicsősége árán" – kiált föl Madách. A kapitalizmus világának "nyegle könyvárusától" és még kialakulatlan közönségétől egyaránt félti Madách az irodalmat; aggodalmában azonban éppúgy megtaláljuk a hanyatlás jelenségei elleni tiltakozást), mint az új irányokkal szembeni értetlenséget, bizalmatlanságot is. A regényirodalom divatjában pl. a kor léhaságának jelét tudja csak látni; mert a modern regény "kötetdús terjedelme" annyi időt és erőt emészt föl az olvasónál, amennyi "elég leendne egy szaktudományról fogalmat szerezni, vagy a hajdankor műremekeinek egész egy világát átélni". A regénydivat "saját korunk blazírozott gyermekének" igényeit elégíti ki, azét az emberét, aki "kerüli a gondolatot, mely öntudatra keltené, s az űrnek érzését kártyával vagy regénnyel igyekszik kitölteni". Madách nem ismeri föl a regényben a jövő műfaját, s teljes tájékozatlanságban a világirodalom nagy példái felől, kétségbe vonja a regény vállalta ábrázolási feladat megoldhatóságát is.

Összetettségében ellentmondásos az a mód, ahogyan Madách az immár sablonszerűvé fakult romantikus eljárások, az "érdekes és ingerlő" kultusza ellen fellép. E kultuszban, helyesen, az irodalom hanyatlásának, "üzletszerűvé" válásának jelenségét látja – de ugyanakkor az idealista esztétika szépkategóriájának jegyében tiltakozik ellene. Madách továbbra is az antik művészeteszményhez ragaszkodik, s azt a harmóniát tekinti eszményinek, mely a görög irodalomban jött létre "hit és költészet", vagyis: eszme és műalkotás között. E harmóniát azóta az irodalom többféleképpen próbálta megismételni: vagy a neoklasszicizmus útján, vagy a "szoros igazhitűség", a dogma jármában (Dante, Tasso, Milton, Klopstock) – vagy a romantika formáiban – vagy, Madách szerint egyedül helyesen: a népiesség ihletésében, mely "a nép örök ifjú" alkotóerejéből, kiapadhatatlan költészetéből táplálkozik. A népiesség az az út, "melyen Hellas elveszett Olympusának magasító {336.} hatását pótolhatni hiszem az irodalomban" – mondja Madách, s példaként a Hamletre, a Szenticánéji álomra, a Manfredre, a Faustra stb. hivatkozik. Ugyanebben az értekezésben merül föl a költészet "varázs"-hatalmáról szóló nézet; a költészet tehát amaz erők egyike, melyek megváltást hoznak egy embertelenné váló világban – körülbelül úgy, ahogyan ezt a londoni szín zárószakaszában Éva hirdeti:

Szerelem, költészet s ifiúság

Nemtője tár utat örök honomba ...

Madáchnál mind a Tragédiában, mind pedig lírájában, valamint esztétikai értekezésében is vissza-visszatérő motívum az Éden, az "elveszett Paradicsom" emléke – vagyis azé az állapoté, amikor "isten szava" még közvetlenül, éltetően hatolt el az emberhez. A Paradicsom elvesztése után "életünk ünnepélyes pillanataiban" a szerelem, a gyermeki lélek – és a költészet közvetíti hozzánk ezt a szót. Az "emberi kebel kimeríthetetlen poézisa", ahogyan Madách mondja, nemcsak a költészet forrása, hanem az Éden újrateremtődése is, életünk hétköznapjai közepett. A nő, aki "szíverén keresztül" közvetíti hozzánk a "mennyei szózatot", ugyancsak a költészet "varázsának hordozója"; varázsé, mely egy embertelenné váló világban létünk tisztább, nemesebb értelmét újra felidézi. Ahogyan a nőről szóló értekezésében mondja: "A nő esztétikai s költői világunknak mindig legkiválóbb s legjogosultabb tárgya fog maradni.– Azon viszonyok, melyeket ő sző sorsunkba, aranyozzák meg életünk sivatagát, töltik be sóvárgó lelkünk űrét" stb. Ezek a szavak nem holmi nőkultusz rajongó vallomásai, – a Madách nőgyűlöletéről szóló legendákat egyébként hatásosan cáfolják – de a Tragédia egyik alapgondolatának világos megfogalmazásai. Madách az "elveszett Paradicsom" jelképében a hajdani összhang utáni örök sóvárgásra utal, s ennek a sóvárgásnak ritka, kivételes kielégüléseiként a szerelmet, a költészetet tekinti.