Lírája

Madách költeményeinek igazi líraiságát nem a dalszerű versek tanúsítják, hisz ezek nemegyszer Petőfi-utánérzések – nem is románcai, balladái, regéi és legendái, melyek Vörösmartyt, Aranyt és Tompát visszhangozzák –, hanem azok a miniatűr-szerű darabok, melyeknek zártsága, frissesége, szemléletessége némiképp rokona annak a művészetnek, melyet a Tragédia színpadi képeiben is megfigyelhetünk. Gondoljunk az Egy látogatás finom, novellisztikus részleteire, arra az anyegini helyzetre, mely az új boldogságát már meglelt régi szerető és a látogatására érkezett költő közt kialakult – falusi idill apró részleteire, melyek egy élet bensőségét oly üdén lehelik –, s a lélekrajzi gondosságra is, mely a fájdalmas záróhangsúlyt ("S elsompolyogtam – árva idegen") szinte észrevétlen készíti elő. A költői fölidéző erő néha a tájképek miniatűrjeiben nyilvánul meg. (Itt említjük meg, hogy a Madách-versek keletkezési dátuma általában nem ismeretes.) Az Egy nyíri temetőn például {337.} a sivárság olyan poézisét idézi, aminővel sem Petőfinél, sem Aranynál nem találkozunk. Van valami modern ennek az egyébként igénytelen versnek hangulatfakasztásában, s ez a modernség furcsán fér meg a kifejezés kissé avitt, szokványos módjával. Az első strófa hangulatképe a Tragédia más irányú, de hasonlóan tömör megjelenítéseire emlékeztet:

Kopár homok ameddig lát szemed,

Domb domb után mint órjás sírmezőben,

Poshadt mocsár lent, fent fehér mezében,

Mint kósza lélek, egy-egy nyír mered.

És alább még néhány részlet, tájelem: bibic-sírás, bölömbika nyögése, a temetőt körüllengő árvalányhaj, majd egyre halványuló szemléletességgel, átsiklás a reflexió feszes általánosságaiba, melyekben Madáchnak annyi poézise szokott elfulladni. A Tragédia olyan sorai, mint a bizánci éjszakát idéző – "Mely, mint nagy szív, szerelemtől dobog" – a költői varázs ily váratlan és csodálatos megteremtői, melyek nekünk bármiféle környezet-rajznál többet mondanak –, a sokat emlegetett "gondolkodó" Madáchot a valóság-idéző lírikus mögé tudják szorítani. Ugyancsak a meglepetésekkel szolgáló Madách-versek sorába tartozik az Alföldi utazás, melynek ügyetlen bőkezűsége sem képes elszürkíteni néhány tömör és pontos részlet hatását, az egyszerűség helyenkénti megjelenítő erejét:

Hosszú nádkerítés nyúlt az utca mellett,

Általszőtte azt a tök lankadt indája,

Kinn a faluvégen bádog tetejéről

A toronynak kakas nézett a pusztára.

Ugyanez a költői megfigyelés villan föl, mintegy akaratlan, a későbbi, lankadtabb strófákban is – találó utalásokkal a "vakító fényben" izzadó lovakra, "homokot őrlő" kocsikerekekre, a porlepte ökörfarokra, a kék szamárkenyérre stb.

De van Madách költészetének egy másféle ága is, mely közelebb vezet a Tragédia légköréhez. Az elmélkedés fárasztó laposságaiból ez a költészet néha fölröppen a gondolat elragadtatott mámorának egeibe –, hogy a magyar líra egy későbbi vonulatának, a fiatal Babitscsal érintkező Komjáthy Jenőnek, illetve Vajdának váljék elődjévé. Nem "gondolati" líra ez többé, hanem valamely önkívület éneke, de nagyon is tiszta és értelmes önkívületé, ahogyan az pl. az Őrüljek meg legszebb soraiban kifejeződik:

Ha szállni kezd korlátlan szelleme

S a végtelenbe nyargal, hol legott

Vad üstökössel bizton társalog.

Majd még magasb körökbe tévedez,

Hatalmasb szellemeknek társa lesz,

S hol két világunk egymással rokon,

Ott jár ámulva a határokon.

{338.} Komjáthy Jenő eksztázisa sem ölel át merészebb végtelent – de a Madáché ráadásul a későbbiekben hirtelen visszakanyarodik a veszélyes elvontságból; hogy egy olyan lírai életérzést szólaltasson meg, s a tépettségnek, az emléknek, a nosztalgiának olyan kiáltását hallassa, mely az egész Tragédián is végigvisszhangzik, és Vörösmarty óta nem hallott hangsúlyt elevenít fel költészetünkben:

De az ember teremteni akart,

Kitépte földét s elrontá a dalt. –

Azóta éltünk mint vad ének zeng,

Széthangzik minden, rémesen kereng,

S kinek szent ihletéstől ittasan

Az összhangzásról még sejtése van,

Keblében fáj a szellemszó s kisír,

Félszeg földünkre szokni hogy nem bír.

A lírai elragadtatás ily ittasságával szemben pedig ott állhat ellendarabként a lírai realizmus oly kerekded testetöltése, mint az Ősszel, a nemesi kúria mindennapjának e miniatűrje. A Tragédia sokat és jogosan emlegetett előzményei, melyekkel Madách költeményei közt találkozunk: A megelégedés, Hit és tudás, Ó- és újkor, Éjféli gondolatok, Visszapillantás, Gyermekimhez, Az első halott, Az angyal útja, A nő teremtése, A halál költészete I–V. stb. arra figyelmeztetnek, hogy e nagy műben fontos szerepet nyernek bizonyos lírai témák, melyek a költőt már korábban is foglalkoztatták. A Tragédia, bizonyos értelemben, Madách lírikusi mondanivalójának továbbfolytatása, tökéletesebb, magasabb kifejezése. Mi több, a Tragédia bizonyos konfliktusainak feloldása is egy olyan szférában megy végbe, mely Madách lírájában is fontos szerepet játszik. A Tragédia konfliktusainak feloldását nem utolsósorban Madách lírájából érthetjük meg.

Madách költeményeinek vissza-visszatérő témája az "elveszett Éden" utáni nosztalgia. A fakó és örömtelen lét függönyei felszakadnak, s egy távoli, de elérhetetlenségében is megtisztító boldogság emléke dereng föl. Szerelem és költészet szavával szól hozzánk az Éden – mintha félig feledett zenét hallanánk–, és szebbik, jobbik énünk támad fel e hívás nyomán. Szerelem és költészet: ősi, az élet mélyeiben munkáló erők, melyeknek szóhoz-jutásai kétségek, csüggedések, tépettségek közepett hoznak megváltást az embernek.

A Tragédia egyes helyein költői távlatok nyílnak váratlanul, a paradicsomi múlt öntudatlan felidézései nyomán; az egyiptomi szín "ismeretlen érzés"-re döbbenő Ádámja, a római szín Évájának emlékezése a napsugáros pálmafákra, melyek alatt ártatlan volt, játszi, gyermeteg; a bizánci szín röpke álma, a testvéri csókú nemtőkről: íme,a költői párhuzamosságok, melyekben Madách a távoli Édent idézi föl a cselekmény mögé, sejtelmes háttérként. A haloványan derengő múlt boldogsága nemcsak a jelen fakóságát mutatja meg, de az ilyenféle "kitekintések" a történeti színek valóságát is felfokozzák.

Ugyanez a téma fel-feltűnik Madách költeményei közt is; a Hit és tudás épp azt a paradicsomi összhangot siratja, melynek elvesztét a Tragédia drámailag mutatja meg:

{339.} Mint szép álom emléke ha ébredsz

Édesen reng képzeteden által,

Úgy a lélek édenrőli álmát

Is elhozza e földre magával.

Ez az álom vált kínzóvá, mivel

Megszakadt a mindenség gyűrűje,

Melyben Isten, ember együtt éltek,

S a nagy űrt tán át sem tudja szállni

Isten gondja és emberremények.

A Hit és tudásban megénekelt lírai érzés – a Tragédia alapérzése is. De ugyanez a motívum még többet mondón – és a Tragédiához még szorosabban kapcsolódón – kerül elő a Gyermekeimhez-ben. Ez a költemény a Paradicsom üzenetét a gyermekilélekből olvassa ki, – és ez az üzenet a természet szózata is: "Csillag és fűszál, állat, gyermekszív" számára érthető – de ezt az értelmet az érett férfi is fel szeretné fogni, mivel

Csak a büszke ember, aki elszakadt

Tőlük, önmagában bízva balgatag,

Az nem érti, s annak a széles világ

Olyan szomorú lesz és oly hallgatag.

Az elveszett Paradicsom, a gyermeki lélekben és a népdalban megszólaló természet, az "elfeledett zene", mely váratlanul fölcsendül fülünkben: ezek a lírai téma-képletek a költemények sorában is a Tragédia egyik fontos motívumát készítik elő. A Tragédia egy nagy világnézeti vívódás tükörképe – de az ilyen vívódás a költeményekben mindig lírai-érzelmi módon oldódik föl. Az első halott című költemény, mely szintén a Tragédia előzményei közé tartozik, olyan ellentétet állít fel, mely Ádám drámájának lényegét foglalja magában:

Fagylaló ész, férfi vizsga keble

Volt, mely az embert sírjába tette,

Érző szív és nő hívó szavára

Szállott lelkünk örökös honába.

Az ellentét itt talán túlságosan is egyszerű – a Tragédia majd bonyolultabbnak, mélyebb értelműnek mutatja meg. De már itt is föl kell figyelnünk a "fagylaló ész" elégtelenségének kimondására, és annak az "örökös honnak" hívására, melynek dallama másutt a játszó gyermekek képében, az Éden álmának költészetében, Fáraó elmerengésében, Júlia emlékezésében, vagy Izóra lemondásában dereng föl. A londoni szín Évájának csodálatos strófája a haláltánc-jelenetben ugyanazt a lírai vallomást fejezi ki, mint A rab virágaihoz című költemény napról, természetről szóló sorai:

{340.} ...

Tőled jő minden, mi jó, mi szép,

És előled bűn, vakság, enyészet,

Megrettenve gyászos éjbe lép.

Ezek az egyezések is a Tragédia konfliktusaival – és e konfliktusok feloldásával hozhatók kapcsolatba.

Madách egyik vissza-visszatérő lírai témája azoknak a meleg és megbékítő, ősi és szelíd erőknek aposztrofálása, melynek a kétségeibe, feldúltságaiba veszett embert megváltják, s hol az "elveszett Éden", hol a "szerető anyatermészet" hangjaként – "feledett dallamaként" törnek föl egy-egy kiváltságos pillanatban. Ennek a témának jelenléte Madách gondolkodására – líraiságára egyaránt jellemző.