{331.} 30. MADÁCH IMRE (1823–1864)

FEJEZETEK

Madách 1823. január 21-én született Alsósztregován. Nagyapja Martinovics tizenhárom társának volt ügyvédje; apja, Imre megnövelte a családi vagyont, maga aranykulcsos kamarási rangot nyert. Majtényi Annával való házasságából született Imre, a költő.

Ifjúsága az anyai szigor jegyében telik el. Tanulmányait a váci piarista gimnáziumban kezdi el; pesti iskoláztatása idején, Kálvin téri lakásukon, a még gyermek Madách szinte szülői felelősséggel ügyel föl öccseire: Károlyra, valamint Pálra, akire oly tragikus sors várakozik. Anyjával váltott leveleiben a végtelenül aggályos felelősségérzet hol az éléskamra, hol a hat órai hazajárás miatt bonyolódik hosszadalmas magyarázkodásokba, mentegetőzésekbe. Ritkák az olyan levelek, mint az 1840-es farsangról beszámoló; a Lónyai-féle házibál afféle kis "biedermeier" közjáték abban a puritán, szigorú életben, melyet Madách kora ifjúságától megszokott, s melyben majdani felesége sohasem tudja otthonosan érezni magát.

Madách azonban nem a pesti farsangokon van igazán elemében, hanem a rajongásig vallott eszmék között, melyek az egész ifjúságot meghódították; a magyar liberalizmus első, nagy virágkorának esztendei ezek. Eötvös és Szalay ekkoriban készültek föl majdani szerepükre, Petőfi hányattatásai most kezdődtek, Arany már színészi kalandja után riadtan Szalontán húzódott meg, Jókai gyermekkorának álmatag pozsonyi közjátéka befejeződött már. Valamennyiük közül Madách lép utolsónak színre. Számára ekkor még az irodalom csak afféle hazafias – mintegy a liberális szemlélettel vállalt kötelesség. Felköszöntő beszéde, melyben Virozsil professzortól, Eötvös és Szalay egykori mesterétől is búcsúzik, rajongó hitvallás a liberalizmus mellett. Ez a liberalizmus ugyanoly utópiás glóriában jelentkezik még akkor, mint a szocializmus is: "Te az emberiséget állítád elénkbe egész szentségében, s embertársaink jogaiban önnön jogainkat tanítál tisztelni ... Elvet adtál, mellyel az élet nem lehet céltalan bolyongás egy pályán, melyen a pór eltiporja pályatársait, de törekvés egy kitűzött szent cél után, mely mindnyájunkat egyesít, mely túl van a világ badarságinál" (Üdvözlő beszéd, 1840).

Hasonló lelkület, hasonló rajongás hatja át későbbi liberalizmusát is. 1840-ben hazatér Nógrádba, s itt Stréter István másodalispán mellett folytat joggyakorlatot. A fiatal Madách részt vesz a megyei közéletben, felszólal a megyegyűléseken, majd a legtisztábban liberális, de leginkább doktrinér színezetű csoporttal, Eötvös és Szalay centralista körével rokonszenvezve, Timon álnéven Törvényhatósági dolgok címen ír cikkeket a Pesti Hirlapba (1844. július 7. – december 2.). Mindezzel oly kevéssé kelt föltűnést, hogy Az ember tragédiáját (1860) Eötvösék mint egy számukra ismeretlen író művét üdvözlik. A fiatal Madáchot ugyanaz a filantrópia hatja át, mint őket. Lukács Móric és Eötvös szellemében kívánja rendezni a börtönügyet, felszólal a testi fenyítés ellen, a "vallási rezolúció" kérdésében pedig szembeszáll a klérussal. Széchenyivel szemben Kossuthtal rokonszenvezik a Kelet népe-vita idején, lelkes híve az Ipari Védegyletnek, agitál a szabadkereskedelem érdekében. Néhány hónappal a szabadságharc előtt így ír Szontágh Pálnak: "mind inkább erősödöm régi hitemben, hogy csak véres út vezetne a boldogsághoz, {332.} és a franczia forradalom alatt is azok vóltak a leg becsületesebb emberek, kik leg több vért ontottak" (keltezés nélkül, 1847-ből; kezdősora: "Igen nagy részvéttel hallottam csak épen tegnap előtt stb.).

1845. július 20-án veszi feleségül Fráter Erzsébetet; a fiatal pár Csesztvére költözik, s első éveik boldogan telnek el. A Vadrózsák című szerelmi ciklusa is arról tanúskodik, hogy Madách kezdetben a teljes összhangot vélte megtalálhatni a szerelemben. Később megzavarja a családi boldogságot kiújuló betegsége: a márciusi forradalom betegágyon találja.

A Madách-család 48–49-es sorsa sűrítetten foglalja össze mindazt a tragédiát, mely a szabadságharc becsületes középnemeseire rászakadt. Madách maga ugyan nem vett részt a harcban, távolmaradását azonban betegsége kellőképp igazolja. A Madách-család szemléletét, politikai állásfoglalását ékesszólóan tárják elénk az anyának, idősb Madách Imrénének levelei is – így pl. az 1848. december 29-i, a fővárosból keltezett, mely a dunaföldvári és budai "fekete-sárgák" miatt aggódik, s fiára, Károlyra célozva kívánja, bár mindenki "olyan tűzzel" vinné a dolgokat, mint ő; Madáchné azon gondolkodik, hogy a sztregovai "régi házat" át kellene engedni "katonai nevelés" céljára. Mily lelkesen számol be Károly is a pesti forradalomról, az egyetem professzorainak és diákjainak esküvéséről: a Kossuth-hiszekegyről, a szeptemberi harcokról, a Lambergen végrehajtott népítéletről, melyet jogosnak tekint – mennyi gyász és dac a budai bevonulásról szóló levélben – mennyi apró, érdekes adat a debreceni napokról szólóban!

Madách Pál élete pedig valóságos regény: egy Schilleren nevelkedett lélek tiszta, önfeláldozó rajongása – részvétele a téli hadjáratban, beszámolója Branyiszkóról – fogadalma 1849. február 11-én, hogy "legutolsó percig hazám pártját el nem hagyom" – korai halála, a futárszolgálatán szerzett tüdőgyulladás miatt – titkos arájának, Prónay Emiliának szívszaggató kétségbeesése stb.: mindez szintén beletartozik abba a képbe, melyet Madách gondolkodásmódjáról, politikai meggyőződéséről alkothatunk. És beletartozik ebbe a képbe egy rettenetes motívum is: útonállók áldozatául esett nővérének, Balogh Károlynénak, valamint férjének és kisfiának sorsa – legyilkoltatásuk vadállati részletei, sertéseknek eledelül vetett holttestük stb. A Mária testvérem emlékezete Madách legnagyobb kétségének, vergődésének elindultát jelzi: a népből kiábránduló, a csalódott Madách útja ezzel a verssel kezdődik s vezet a Tragédián át a Mózesig (1860–61). A Máriáról szóló költemény mégis a vád mellé a megbocsátás motívumát társítja; a "milliók egy miatt" gondolata is most kezd csírázni: az a gondolat, melybe Madách sohasem tudott belenyugodni. A költemény végül is a megbékélés szintjére vezet: a majdan meg-nemesülő nép képében Madách kiegyezik a sorssal, kibékíti az áldozatokat, s a nép jövendő zászlaját is az ő kezükbe adja.

A szabadságharc fájdalmas epilógusaként, Madách fogsága következik még, Rákóczy János rejtegetése miatt – raboskodása az Újépületben, állítólagos megbotoztatása stb., s mindezt még betetőzi Fráter Erzsébettel kötött, sikerületlen házasságának felbomlása. Madách nagy válságát, melybe az ötvenes évek derekán merült, s melyből felbukkanva a Tragédiát megalkotta: részben ezekből az életrajzi körülményekből magyarázhatjuk. Ez a válság bizonnyal a liberális eszmék, a forradalom, a haladás, a nép szerepe körüli kételyekkel járt együtt. A Tragédiában ezek a kételyek nagyrészt bennfoglaltatnak – {333.} mindazokkal a feleletekkel együtt, melyeket Madách ki tudott magában alakítani.

A Tragédiában megszólaló kételyek azonban nem hatnak ki Madách közéleti szereplésére, állásfoglalásaira. Amikor az 1861-es országgyűlés küszöbén újból megszólal, ugyanazt a lelkes és következetes liberálist hallhatjuk, aki a Timon álnevű cikkeket is írta. Madách Politikai hitvallomása (1861. március 12.) csaknem kerek egy esztendővel a Tragédia elkészülte után a szabadság, az egyenlőség és a testvériség eszméi mellett hangzik el; ugyanez a nyilatkozat Kossuth Lajos szavait idézi, s a haza "minden beolvasztástól megóvott integritását", a "nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés" szabad jogát, "minden feudális visszaemlékezések megszüntetését" stb. követeli. Madách számára a 48-as törvények "minden további státusélet egyedül létezhető kiindulási pontjai" is!

Madách országgyűlési beszédében félreérthetetlenül elutasítja a kiegyezés bármiféle formáját. Felirat helyett a határozat pártján áll, mivel "a felírás választ, ez viszontválaszt feltételez; mindebből a rosszakarat – pedig nem jó barátokkal van dolgunk – egyezkedést magyarázhat ki, s valóban, ki nekem ultimátumát beadja, de az előszobában marad, az némi gyanút méltán is költhet fel bennem, hogy még ez nem utolsó szava". Gúnyos-szenvedélyesen tiltakozik az osztrák összbirodalom, az "egységes Ausztria" ellen, melynek osztrák politikusai "a legenda hét alvójaként tűnnek fel nekem, kik nagy későre fölébredve, oly pénzzel kínálták a világot, melynek már régen kelete nem volt". Ugyanez a beszéde már a Mózes alapeszméjét fogalmazza meg, amikor a Bach-korszakot a babyloni fogsághoz hasonlítja: minket akartak "mint Izrael népét a babyloni fogságban rákényszeríteni, hogy Isten ujjával írt törvényeinktől elpártolva, egy Baalhoz szegődjünk, kinek istenségét más nem bizonyítja, mint telhetetlen oltárán füstbemenő vagyona millió szegénynek s elfolyó vére emberáldozatoknak" (A felirat vagy határozat kérdésében, 1861).

Az ember tragédiáját Arany 1861. október 30-án mutatta be a Kisfaludy Társaságban. A következő év januárjában a Társaság Madáchot levelező tagjává választotta. Madách ettől fogva rendszeresen vett részt az irodalmi élet mozgalmaiban; szorosabb baráti kapcsolatba került a kor vezető íróival, kivált Arannyal, Gyulaival és Szalayval. Arany még Sztregován is meglátogatta, majd Kolozsiak című romantikus elbeszélését (1864), illetve néhány lírai versét, továbbá Madách székfoglalóját a Kisfaludy Társaságban (Az aesthetika és a társadalom viszonyos befolyása, 1862) s Tündérálom című drámatöredékét (1864) a Koszorúban tette közzé.

Az Akadémia 1863-ban választotta Madáchot tagjai sorába; székfoglaló értekezéséül A nőről, különösen aesthetikai szempontból (1864) tárgyat választotta. A kéziratot Bérczy Károly olvasta fel, Madách ekkor már súlyos beteg volt, szívbaja egyre inkább kínozta. 1864-ben, ha nehezen is, még dolgozott, pl. lírai verseit ciklusokba osztva kiadásra gyűjtötte össze, majd szeptembertől kezdve az ágyat nyomta, s október 5-én meghalt.

A sztregovai katolikus templom melletti sírkertben temették el, századunk harmincas éveiben azonban földi maradványait átvitték a sztregovai kastély {334.} parkjába; síremléke jelenleg is ott van. Haláláról Arany Koszorúja nekrológban emlékezett meg, a Kisfaludy Társaságban Eötvös és Greguss búcsúztatták, az Akadémián Bérczy Károly mondott róla emlékbeszédet.