{364.} A romantika irányzata

A romantikának a Reformkorban oly diadalmasan hódító áramlata Világos után is szélesen hörnpölyög tovább. Az áramlat hatása alól a nem romantikus alkotók sem vonhatják ki magukat, a hagyomány varázsa nemhogy Kemény Zsigmondot, Aranyt sem hagyja érintetlenül; ennek Katalinja (1850), amannak még utolsó regényei, A rajongók (1858-59) és a Zord idő (1862) is a romantikus valóságszemlélet valamint jellemábrázolás erős hatását tanúsítják. A másodvonalbeli prózaírók: Vas Gereben, Bérczy Károly s a többiek munkássága hasonló tanulságokkal szolgál.

A romantika 49 utáni pozícióit persze nem az ilyen alkotások őrzik kiváltképp. Az irányzat legfőbb megtestesítői Jókai és Vajda, illetve az utóromantikus népiesség legszélsőségesebb képviselői: az epigonköltők. A romantika hangadója, eleinte Jókai Mór; munkásságát elsősorban az jellemzi, hogy 48 előtti irányát szinte változtatások nélkül folytatja: a Hétköznapok (1846) írói módszerét tekintve alig különbözik az Egy magyar nábobtól (1853-54) vagy a Kárpáthy Zoltántól (1854). Legfőbb művészi erényei amabban is, ezekben is erős, magyaros stílusában, könnyed kifejezőkészségében s hazafias fogantatású, romantikus valóságszemléletében tűnnek föl. Íme, Jókai bűvös védőrendszere, ez teszi lehetetlenné, hogy akár Gyulai, akár a liberális-nemesi irányzat képviselői megtámadják, jóllehet nemcsak a regény műfajának, a valóságábrázolásnak az értelmezésében sem értenek egyet. Ha ideszámítjuk még, hogy Jókai a "nemzetirodalom"-koncepciójának 1857-ig következetes hívéül mutatkozik, máris nyilvánvaló, hogy a népies-nemzetiek, illetve a liberális-nemesiek miért csak 1857-től, a Dózsa-dráma bemutatásától kezdik bírálni, mi több: támadni is.

Vajda helyzete az ötvenes években csaknem rokon a Jókaiéval. A népies-nemzetiek, illetve a liberális-nemesiek legelébb vele is politikai ügyben különböznek össze (1862), noha művészeti kérdésekben már a Gina-versektől, tehát az ötvenes évek derekától vitatkozniuk kellene. A talány megoldásául, kivált Gyulai esetében, az kínálkozik, hogy a jó ízlésű "anti-romantikusoknak" Vajda költői tehetségét ideig-óráig becsülniök kellett, legalábbis a zokszó nélküli tudomásvétel, a tolerancia jegyében. Ha nem így lenne, mi sem magyarázná például, hogy Gyulai Pál Vajdának legjobb költeményeivel soha nem foglalkozik, sőt úgy hallgat róluk, mintha nem is léteznének.

Valami efféle kettősség jellemzi Arany helyzetét is. Vajdának tehetségét nem vitatja: Zilahy Károlynak Erdélyit is korrigáló Vajda-recenzióját közzéteszi. Ebben olvassuk: "a forradalom óta előállt nemzedékből tüzetesebben egyedül [Vajda] indult saját lábán s egyedül vetette magát elszántan öngéniusza karjai közé" (Vészhangok. SzépirodF 1860). Pedig valamivel később – igaz, Tompával kapcsolatban, tehát úgy, mintha önmagának mondaná – Arany állapítja meg ezt is: a költő óvakodjék a "semmisülni vágyó, öngyilkos gondolatoktól", mert lelke itt már "oly mélységek felett lebeg, hol féltjük az embert" (Tompa Mihály költeményei, 1863). Nos, alkalmasint ugyanezt írhatta volna Vajdáról is, ha pedig nem írta, valószínű csak azért, mert Vajda nem volt lelke-testvére, mint Tompa.

Az epigon-költők esete ismét más, noha az "anti-romantikusok" ellenük irányuló kritikája mondhatni olyan, amilyen Vajda-, illetve Jókai-ellenességük {365.} lehetett volna (l. a 15. fejezetet). Az ide illő kritikákról és támadások egyrészt jogosak és szükségszerűnek, amennyiben a színvonal féltésével, a "reál"-problémával kapcsolatosak, főképp Erdélyinek köszönhetően; másrészt, kivált Gyulai részéről, kétes értékűek, mivel az érzelmek spontaneitását és korlátok nélküli visszaadását nemcsak konkrét, rosszul megvalósított esetekben kárhoztatják, hanem teoretikus igénnyel, általában is.