Történelemszemlélete, politikai álláspontja

Történelem- és társadalomszemléletének a válság előtti legjobb összefoglalását Régi Magyarország című, 1868-ban megjelent munkája adja. Két kötetre tervezte ezt; benne a nemzet történetét kívánta megírni a kiegyezésig. De csak a szatmári békéig terjedő résszel készült el. Michelet szenvedélye, érzelmi dinamikája meg kissé szólamos demokratasága egyesül ebben Guizot és Tocqueville meg Buckle liberalizmusával, illetve egy Tocqueville-n s Rankén átszűrt hegelianizmussal, eszmefejlődéstannal, valamint Thiers állam- és {485.} törvényközpontú szemléletével: "államegyensúly"-elméletével. Könyvében Toldy István a történet "mozgató erőit", az "irányát", az egyes korok "uralkodó eszméit" s az őket "előidéző" "körülményeket" "hazánk államfejlődésének történetét" óhajtotta bemutatni: a történelem "filozófiájára" kívánt tanítani.

Toldy nem tette magáévá a nemzeti fejlődés öntörvényűségének, különlényegű, autochton organikusságának a jogtörténeti iskolától kimunkált felfogását, amely a hivatalos művelődéspolitikát és történelemszemléletet ez időben már egyre mélyebben járta át. Tehát felfogását tekintve Szalay Lászlóhoz, illetve általában a liberális-radikális polgársághoz állt közel. A történelemben számolt az osztályellentétekkel, harccá lobbantásukat azonban visszamenőleg is elítélte: az ideális polgári állam feladatának az osztályok közötti egyensúly megteremtését vélte, oly "helyes szellemű törvények" által, melyek az alkalmasak gazdasági tevékenységét maximálisan biztosítják. Ily törvények hozatalára tehát – vélte – azok a leghivatottabbak, akik törvényes gazdasági tevékenységgel akarnak, tudnak vagyonra szert tenni, akik alkalmasak a gazdasági élet irányítására: a nemzeti polgárság képviselői. Csakhogy a helyes törvények alkotásának – fűzi tovább gondolatait – az elavult és hamis eszmék lépten-nyomon gáncsot vetnek. E hamis eszmék legfőbb letéteményese pedig nálunk, a reneszánsz óta mindenesetre: az egyház. Íme, Toldy István történetszemléletének egyik fő motívuma, illetve forrásvidéke egyházellenességének is, melynek hevességéhez foghatót alig lehet találni az egykorú szakirodalomban. Láthatjuk: Toldy István történetszemléletében egyfajta, franciás "romantikus" polgári radikalizmus keveredik a már opportunussá váló liberális ideológiával.

Az újabbkori magyar történet problémája e szemlélet értelmében az, hogy a nemzet "mielőtt beléletében véget vethetne egyes osztályok jogtalan zsarnokságának ... mielőtt az igazság elvein alapuló, helyes egyensúlyt hozhatna létre a nép s egyes osztályai között, kénytelen idegen hatalom ellen nemzeti politika vitelét védeni". Azaz: a nép kénytelen összefogni az arisztokráciával és a nemességgel, s így nem szabadulhat meg a feudalizmustól, – nemzeti érzését nem különítheti el a feudális meg a vallásos szemlélettől. De ez már a múlt: 1848, majd 1867 helyes törvényekkel rendezte államunk viszonyát a koronához: "a régi Magyarország örökre el van temetve", "milliók örömkönnyei mellett", s "nincs azon erőhatalom, mely a 48 előtti állapotokat restituálhassa". Itt van tehát az ideje egy gazdag, önállóan iparosodott és városias-polgári vezetésű Magyarország megteremtésének. Ezt várja is, meg reméli is az új kormányzattól, a Deák-párttól, amelynek szűkebb vezérkarát személyesen is jól ismeri, szélesebb táborát azonban alig: ezért csatlakozik hozzá szíves-örömest.

Az újabb politikusok s a 67 utáni parlamentek fatális tehetetlensége azonban mélyen kiábrándítja. Ily körülmények közt írja meg könyvét a 67 utáni fejlődésről (Öt év története, 1872), hogy benne felmutassa a hibák forrását. Ezt pedig a Tisza-féle ellenzékben találja meg. Tiszát, "a junkert és táblabírót", meg elvbarátait alig jellemezték valaha is nála igazabban. Újra meg újra azt bizonyítja, nem hasznos, helyesen bíráló ellenzék ez; főjegye a hazugság: olyan jelszavakat hangoztat, melyeket a hatalom birtokában sohasem vállalna. Kifejti továbbá, hogy a Tisza Kálmán-i ellenzék eszmétlen, {486.} program nélküli, táblabíró mentalitású, szűk látókörű és ingatag erkölcsű; hogy sejtelme sincs a modern, központosított államról; hogy egyetlen ösztönzője a hatalom és a konc, s mindenek fölött az, hogy a semmihez nem értő, tanulatlan vidéki nemességet a sine curákká változtatott hivatalokba ültesse. Végül bemutatja: a felelőtlen ellenzék obstrukciója lehetetlenné teszi a parlament reformmunkáját, demagógiája megmérgezi a munka légkörét, osztályindulatokat ver föl, melyektől adott esetben "a geszti földesúr" ijedne meg legjobban, s melyeket alkalmasint ő nyomna el legkegyetlenebbül. Toldy bírálata forma szerint tehát a Deák-párt oldaláról hangzott el s az e párttól "balra" álló Tisza-pártot illette; valójában pedig annak a polgárias-liberális szándéknak a szemszögéből ítélt, mely részben meg is volt a Deák-párt szűkebb Eötvös-Csengery-féle magvában, melyet azonban nagyobb részben Toldy tulajdonított a párt vezetésének. S nem is annyira a Tisza-párt programját, téziseit, mint szellemét, eljárásmódját, erkölcsét illette. Ezért is mondhatott ki annyi leleplező igazságot.