A népies-nemzeti eszmény Világos után

A kapitalizálódó Magyarország az ötvenes években ugyan sokat őriz még egykori, hűbéri-patriarkális erkölcseiből, életmódjából, – de általános viszonyai mindinkább a kapitalizmus igényei szerint idomulnak, vagyis "polgárosult" arculatot öltenek. Elvégre Magyarország szoros politikai és gazdasági kapcsolatban él a Monarchia fejlettebb, polgárosultabb tartományaival. Ennél is fontosabb azonban, hogy Magyarország mégiscsak része annak az Európának, mely az 1850-es években a kapitalizmus nagy idilljét – ezt a kezdetben oly zavartalannak igérkezőt – kezdi átélni. A virágzó kapitalizmus Európájában a magyar viszonyok is átalakulnak, az ötvenes évek valósága új színezetet nyer, új tartalommal telik meg. Új problémák jelentkeznek, új típusok alakulnak ki, új ízlés születik, új igények törnek elő. Ki tudja-e fejezni mindezt a népies-nemzeti irodalom? Együtt tud-e haladni az új Magyarország valóságával? Képes-e megragadni annak lényeges témáit?

A népiesség főként a líra terén jutott érvényre s vált a kor lényeges mondanivalóinak kifejezőjévé. Nemcsak Petőfi fejezett ki ilyen mondanivalókat, hanem Arany is, valamint Vajda János, akit a népies-nemzeti költészet legjelentősebb továbbfolytatójaként tekinthetünk – még akkor is, ha a "népnemzeti" csoportosulásokkal éles ellentétben állott. (Épp Vajda példája figyelmeztet arra, hogy e korszak jelenségeit is inkább a műalkotások természete, jellege – semmint az irodalmi élet esetlegességei felől kell megközelítenünk.) A mind jellegzetesebben kialakuló "városi" Magyarország költészetét leginkább Arany fejezi majd ki, az Őszikékben (1877–1880), az ötvenes évekbeli lírája pedig az új valóság felé tántorgó kor öntudatosodását, önmagára találását szolgálja. A népiesség mit sem tudott létrehozni a polgári korszak reprezentatív műfajának, a regénynek területén, – habár Arany epikája előkészíti a magyar realista regény kialakulását, csakúgy, ahogyan Puskin is előkészíti az oroszét, Miczkiewicz pedig a lengyelét.

A népiesnek, a népies-nemzetinek az ötvenes években kialakított és példaképpé emelt eszménye (Petőfi lírája és Arany epikája nyomán) csakhamar képtelenné válik arra, hogy a polgárosult Magyarország sokrétű, bonyolult valóságát sokrétű, bonyolult módon fejezhesse ki. Pedig Arany elég hamar eltávolodott attól a naiv ábrázolási művészettől, melyet a Toldiban (1847) követett még. A Buda halála (1863) lélektaniságában és jellemrajzában, már az új éghajlathoz alkalmazkodik.

Jogosulatlan és nem is lehetséges, hogy a sikeres forradalom után életben maradó Petőfi életművét elképzeljük, találgassuk. De elsősorban tőle várhatta volna az a kor egy demokratikus Magyarország valóságának költőileg adekvát kifejezését. Feltételezhetjük, hogy ez a kifejezés elütött volna az irodalmi népiesség korábban kialakult formáitól, módszereitől. Pályájának utolsó szaka-{61.}szán, Az apostolban (1848), Petőfi új költői utat kezd, új hangot üt meg – ez lehetett volna a magyar költészet jövőjének hangja is. Ez a mű összefoglalja és új szinten megismétli – gondoljunk Az apostol nagy, lírai "betétjeire", monológjaira – Petőfi korábbi pályaszakaszait s még a népdalkorszak hangnemét is. De mindenestül, Az apostol már egy új, bonyolult költői kifejezésmód kísérlete, melyhez képest az ötvenes évek költészete, még legnagyobb teljesítményeiben is, inkább csak visszatérés a korábbi útszakaszhoz.

A népies-nemzeti irodalom oly fontos elve, mely a negyvenes, ötvenes években a világlíra szintjére vitte föl a magyar költészetet, idővel önnön visszájára fordult. Az utánzás korszakának elutasítása, az utánzási szükség leküzdése után a századközép magyar irodalma túlságosan is elfordult az európai irodalomtól, túlságosan is a maga külön útját járta. Pedig a még megoldatlan feladatok megoldásában, épp a polgárosodás magasabb fokán jelentettek volna sokat annak a kornak világirodalmi példái. A világirodalom megtermékenyítő, ihlető hatása mily sokat nyújtott az Ady-korszaknak, anélkül, hogy az akár a francia, akár az angol líra vagy regény utánzására vállalkozott volna! Világos után azonban a magyar irodalom oly módon fejlődik tovább, hogy tudatában nem nyernek már helyet a kortársi világirodalom leglényegesebb, leginkább korszakot jelentő tényei. Az Arany-korszak költőinek, regényíróinak tudatában nem nyer helyet mindaz a vívmány, mely a regény terén Tolsztoj vagy Flaubert, a líra terén Baudelaire, a dráma terén Ibsen nevéhez kapcsolódik. A magyar irodalom példaképekül Homéroszt, Dantét, Shakespeare-t és Goethét választja, – soha ilyen nagyigényű, soha ily időtlen példaképeket! De ez az időtlenség kiterjed azokra a művekre is, melyek ilyen ihletések nyomán jönnek létre. Leginkább még Madách Tragédiája (1860) kelt nemzetközi visszhangot, olyan mű, mely a népies-nemzeti irodalom körein kívül foglal helyet. Említettük már, hogy Vajda figyel csak föl a nemzeti irodalom ilyfajta magábafordulásának veszélyeire. Az Erdélyi áhította "emberiségi" korszak, a "népnemzeti" irodalomban sohasem valósul meg. Petőfi az egyetlen "emberiségi" költő, – miután forradalmiságában a népies-nemzeti fokon maga is túljutott. Emiatt lehet is fájdalmas számunkra annak az útnak korai lezárulta, melynek kezdetét Az apostol oly sokat igérően jelöli.