Népiesség és romantika

E korszak jelenségei közül a népiesség csupán az egyik, mellyel fontosságukban egyéb jelenségek, áramlatok is vetekszenek. "Tiszta" stílusok és módszerek ebben a korban is éppoly kevéssé fordulnak elő, mint más korszakokban. Ezt a korszakot is csak a különböző irányzatok egymás mellett éléséből, különféle stílusok és ábrázolási módszerek vegyületeiből, dialektikus mozgásából érthetjük meg. A népiesség mellett pl. a romantika a legkülönbfélébb, tisztább és vegyültebb formákban van jelen Világos után. Magának a népiességnek is számos érintkezése van a romantikával. Mégpedig nem csupán eredeténél fogva,– hisz köztudomású: a népköltészet iránti érdeklődést a romantika kelti. De a romantikától már tudatosan elszakadt magyar népiességbe is {62.} vissza-visszaütnek a romantika ábrázolásmódjai, formái. Láthattuk ezek szerepét Petőfinél, – s Aranynál sem feledkezhetünk meg róluk: a Katalin (1850) vagy a Bor vitéz (1855), a történelmi balladák színpompája, a Bolond Istók (1850, 1873) önvallomásos fejlődésképe, a romantikának egyaránt sokat köszönhet. Jelen vannak és hatnak még Világos után olyan írói életművek, melyek korábban, a harmincas, negyvenes években, bizonyos mértékű romantikus ihletésből fogantak. Ilyenekül tekinthetjük Eötvös és Kemény életművét is. Az előbbi még nem zárult le Világos után, az utóbbi most kezd csak kibontakozni. A nemzeti irodalom kialakításának egy másféle kísérlete figyelhető meg náluk, – a népiességtől sokban különböző kísérlet. Nemzeti polgárosodásra törekszik ez az irányzat is, anélkül, hogy a népköltészethez fordulni tudna. Hisz a regény számára a népköltészet kevés segítséget is nyújt. Annál többet azonban a régi irodalom, a krónikák, a történetírók. Kemény a maga művének nemzeti jellegét ezúton kívánja biztosítani. Amidőn Arany is a régi költészetet avatja a népiesség egyik forrásává, művészete sok tekintetben igazolja Keményét is. Kemény és Arany, különböző kiindulásuk ellenére, ily módon rokon törekvéseket képviselnek művészetükkel, holott az utóbbi a népiesség révén teremtett nemzeti költészetet, az előbbinek pedig semmi köze a népiességhez. Kemény a Toldiban is csak a történelmi problémát látja (l. Arany Toldija, 1854). Erdélyi igénye az életszerűség iránt: természetesen, inkább a népköltészetben érvényesülhet. De vajon a polgárosuló Magyarország valóságát még a népköltészet is teljes mértékben tartalmazhatja-e? Bizonnyal, nagyobb mértékben, mint Szalárdi Jánosnak Keménytől oly nagyon becsült Siralmas krónikája (kiad. 1853). Újabb paradox jelenség: a nemzeti irodalom kialakítása érdekében épp a nemzet jelenéhez fordulnak legkevésbé, Világos után. Itt kezd leginkább különbözni a magyar irodalom az orosztól: Puskin és Gogol a nemzeti élet jelenének tudatosítása, ábrázolása által válik nemzetivé. Vagyis, ők már jókorán olyan ábrázolási művészetet – és hagyományt – teremtenek, mely a kor lényeges jelenségeiről szóló irodalom kialakulását teszi lehetővé.

A magyar regény ilyen feladatokra csak nagy késéssel válik alkalmassá, s igazában is csak Móricz Zsigmondnál, akinek életművét emiatt kell sajátosan megkésettnek tekintenünk. Móricz életműve épp e megkésettség miatt nyer ugyanolyan tragikus erőt, mint az Ibsené is. A romantika múlt századbeli magyar továbbélése miatt – a magyar regény főként romantikus jellegű formálódása következtében – kerülhet csak sor Móricznál a realista ábrázolásnak olyan széleskörű és mély teljesítményére, mint aminő például az oroszoknál már a múlt században megvalósult. Móricz művészete: a 20. században megkésett művészet, s e művészetben bennfoglaltatnak Jókai realizmussal elegy romantikájának örökségei, valamint Kemény kezdeményei – és még inkább: Arany úttörése a realista jellem és lélekábrázolás terén.