A romantikus irányzatosság

A romantika jelenléte Világos után néha csaknem "tiszta" és egyeduralkodó jelenség, mint Jókainál, – néha pedig társjelensége egyéb, nem-romantikus jellegű fejleményeknek, folyamatoknak, mint például Eötvös esetében. Eötvös – akárcsak Petőfi – a romantikának abból a programjából {63.} indul ki, mely a költő számára az emberiség, a nemzet ügyének felelős vállalását írja elő. Eötvöstől az Én is szeretném ... (1846) vagy Petőfitől A XIX. század költői (1847): egyaránt a Victor Hugo-i romantikus hitvallás és feladatvállalás tanából indul ki. Eötvös irányzatossága is a romantika eszmeiségéből fakad. Hasonló irányzatosságra törekszik majd Jókai, az ötvenes, hatvanas években. A költő, aki irányt mutat a kornak, s átéli a nép, az emberiség szenvedéseit: íme, a romantika egyik nagy, megtermékenyítő tana. Ez a tan a harmincas, negyvenes évek magyar liberálisait éppúgy áthatotta, mint a forradalmár Petőfit, s természetesen más-másféle eredményhez vezetett az előbbieknél s az utóbbiaknál.

Eötvös és Kemény is: nemzeti polgárosodást akarnak, de ők a nemzeti színezetet nem a népköltészetben keresik, hanem a történelemben. Politikai elméleteik ezért ölelik magukba a történelmi jog elvét, regényeik pedig ezért nyúlnak a nemzeti történelem témáihoz. Arany erőteljesen demokratikus polgárosodás-eszméjének Eötvösnél valamely halovány filantropizmus felel meg, s ez inkább a művészi ábrázolásban jut szóhoz, semmint politikai koncepcióban.

De Eötvös írói-politikusi pályáját akkor érthetjük csak meg igazán, ha azt teljes egységében fogjuk föl. A regény vagy a költemény nála éppolyan eszköz, a polgárosodás céljának szolgálatában, mint a politikai röpirat, az állambölcseleti értekezés vagy a közoktatási jelentés. Az írói, alkotó munkának e sajátos, nem központi szerepe (ezen, persze, nem kell szükségképp másodlagos szerepet értenünk) eredményezi azt, hogy Eötvös olyan egyedülálló, az egész irodalmi összképből kiütő, realista művet hoz létre, mint A falu jegyzője (1845). S ez az oka annak is, hogy e nagy epizódnak sokáig nem lesz méltó folytatása a magyar regényírásban. A falu jegyzője megírásával ugyanis Eötvös nem a magyar regény akkor érvényes törekvéseihez vagy hagyományaihoz kapcsolódik elsődlegesen, hanem tulajdon, politikai célkitűzéseihez. E célkitűzések szolgálatában ír pamfletet, irányregényt, a vármegye ellen, s műve ezért válik a realista ábrázolási művészet korai, jelentős teljesítményévé. Míg Petőfi és Arany a költészet körén belül maradva küzdenek politikai célokért, addig Eötvös, a hivatásos politikus, az állambölcselet és a történelem tudósa: a regényt, az irodalmi kifejezési formát is felhasználja a polgárosodás céljának szolgálatában. Eötvös életművének e nem kizárólagosan irodalmi jellege sajátos színezetet kölcsönöz irodalmi alkotásainak is. Eötvös sohasem válik annyira eggyé az irodalommal, hogy annak tudatos fejlesztésére vállalkoznék. Nem találjuk meg nála Erdélyi, Arany vagy Gyulai átgondolt irodalmi koncepcióit: nála az irodalom egy másnemű (politikai, állambölcseleti, történetírói) koncepciónak egyik eleme. Amikor eszméit a regényben fejezheti ki leginkább adekvát módon, akkor A Karthausit (1839–41), A falu jegyzőjét, a Dózsa-regényt (1847) használja fel e kifejezésre, – midőn meg a nagyarányú értekezésben, akkor A XIX. század uralkodó eszméit (1851–54).