{64.} Az állambölcseleti és történetírói fogantatású irodalom

Eötvöshöz sok tekintetben hasonló Kemény is. Mindkettejük regényművészete: állambölcseleti-történetírói jellegű. A történészi jelleg különösen uralkodó Keménynél, aki a legjobb írói teljesítményeit (A rajongók, 1858–59; Zord idő, 1862) a történetírói feladatokhoz leginkább közelálló regénytémákban hozza létre. Az állambölcseleti, politikusi, illetve történetírói célkitűzéseknek ilyen összevegyülése a regényírói munkával, sajátosan magyar jelenség. A Háború és béke írójánál nem lehet elsőrendűnek tekintenünk a történetírói hivatásérzetet, még ha maga a mű egy történetírói ábrázolással nagyon is fölér. S Macaulay sem regényként írja meg a maga történelmi témáit! Viszont ugyanő azért is válik Keménynek és körének egyik példaképévé, mivel történetírói munkássága erősen művészi, írói jellegű.

A centralisták köre a maga polgárosodási eszmeiségének szolgálatában, e szolgálat egyik műfaji eszközeként, felhasználta a regényt is. Eötvös és Kemény kezében: a regény nagymértékben értekezéssé is válik. Ez az értekező jelleg néha viszont a regény rovására teng túl (A nővérek, 1857). A történetírói fogantatás másrészt oda vezet, hogy az író a polgárosodó nemzet jelene helyett – a nem-polgárosodott történelmi múltnak bemutatásával kívánja az irodalmi polgárosodást szolgálni. Más szóval: Kemény nem tud megküzdeni a jelenkorból vett témákkal (Férj és nő, 1852) s ezért eleve meggyérülnek a Világos utáni korszak realista ábrázolási lehetőségei.

A centralisták polgárosodásért küzdő köre tehát másféle utakon halad, mint a népköltészetből nemzetivé fejlődő irodalom. Egyrészt a polgárosodási célkitűzés, másrészt az irodalom történetírói felfogása (amire Keményen kívül nagymértékben hajlamos Arany is) kapcsolatokat, tevékenységi közösséget hoz létre Arany és köre, valamint Kemény, Eötvös és társaik között. E kapcsolat létrehozásában jut kritikusi és irodalompolitikusi szerep Gyulai Pálnak. Az irodalmi élet az ilyen kapcsolatokat bizonyos időszakokban nagyon is szorossá fejleszti, sőt, teljes egységet is teremthet. Az irodalmi élet jelenségeinél azonban fontosabb az írói művek és ars poeticák vallomása, mely Aranyt, Tompát és még néhányukat lényegesen megkülönbözteti Keménytől, Eötvöstől, Csengerytől.

A fentiekből azt is láthatjuk, hogy ha a népiesség, a népies-nemzeti irányzat nem vállalkozhatott a polgárosodó Magyarország új arculatának teljes és sokrétű bemutatására, – még kevésbé az állambölcseleti-történetírói fogantatású regényírás. Mert ez a fajta regény a művészi észlelés, megfigyelés, átélés és teremtés eljárásainak kifejlesztése helyett a szolgálni kívánt állambölcseleti-történetírói koncepciót részesítette előnyben, s ily módon egyoldalú deduktivitásba torkollott. A balzaci példa nem valósulhatott meg ennél a fajta regényirodalomnál: mert amíg Engels a "hivatásos történetírók, közgazdászok és statisztikusok" műveinél lényegesebbet lát meg Balzac elsődlegesen regényírói ábrázolásában, addig a centralista regényírók, különös önkorlátozással, épp ezt a regényírói megfigyelést és ábrázolást nem engedték az állambölcseleti és történetírói szemlélet fölébe kerekedni.

Az állambölcseleti, illetve történetírói módszer elsősorban azzal hat az irodalomra, hogy vizsgálódási eljárást, szemléletet sugall. Ezzel "átsegíti" a regényírót a műfaj kezdeti elégtelenségein – s egyszersmind gátat is vet {65.} helyenként a sajátlagosan írói, művészi szemlélet és módszer érvényesülésének. Balzac ugyan a "társadalomtudományok doktorának" vallotta magát, de írói módszerrel dolgozott, nem pedig tudományossal; ezért nyújthatott is többet Engels számára, mint a hivatásos történetírók, közgazdászok és statisztikusok művei (levele Margaret Harknesshez, 1888. április elejéről). Ami Eötvöst illeti: látnunk kell annak jelentőségét is, hogy amíg 48 előtt értekezésekben és regényekben vállalkozik a korkérdések megoldására, addig 48 után már elsősorban csak értekezésekben. A 19. század "uralkodó eszméi" már elvesztették Eötvös számára szépirodalmi, ihlető értelmüket.

Mind a népiességnél, mind pedig az állambölcseleti-történetírói irányzatnál épp elég akadályát láthatjuk annak, hogy a kor igazi, lényeges problémáit tisztán tükröző irodalom alakuljon ki – vagyis olyan, aminő Petőfié volt. Nagy tettnek tekinthetnénk egy új Falu jegyzőjét ebben az időben. Az egyetlen regény, mely közvetlen ábrázolással a sürgetőnek, a lényegesnek bemutatására törekszik: Gyulai Pál műve, az Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857). Azt, hogy ez a mű mennyire ellentétben volt a kortársi regény törekvéseivel: folytatás nélküli magára maradása is bizonyítja.

Az ötvenes évek végén tért nyerő eszményítő esztétika ad új létjogot egy olyan irányzatnak, melynek ez az elv mintegy a lényegéhez tartozik: a romantikának. A centralisták részint a romantika iskolájából nőttek ki (Eötvös), részint megmaradtak ez iskola tagjainak (Kemény), mégis, politikai hitvallásuk értelmében, elvileg romantika-ellenesek. A romantika legveszedelmesebb megtestesülésének ők Kossuthot és a forradalmat tekintik.

És mégis a regény terén, Jókainál, a romantika lesz egyedül képes arra, hogy a regényesítés enyhítő szereinek felhasználásával, a kor valóságának néhány elemét megragadja. Mi több, Madách számára is a romantikus kifejezésmód teszi lehetővé, hogy ebből a valóságból többet és lényegesebbet tudatosítson, mint bármelyik kortársa. A Tragédia a romantika formai hagyományaival éppúgy él, mint érzelem-típusaival, vagy történelem-ábrázolási módszerével. Az eszményítés elve érvényesül a Tragédiában is, – de éppen nem a szépítés, az apologetika érdekében, hanem a válság hangjának megszólaltatásáért.

Világos után a nemzeti irodalom továbbfejlődése, differenciálódása tehát ilyen utakon megy végbe: népies-nemzeti – liberális-nemesi – történettudományos szemléletű, illetve romantikus. A polgárosuló Magyarország valóságát líraian megszólaltatnia e kor irodalmának sokkal teljesebben sikerült, mint epikusan ábrázolnia. Ez az irodalom inkább a lírai vallomás, semmint a bíráló, a minősítő epika jegyében tud közel férkőzni a jelenhez. Mindaz, ami fájó és égető ebben a korban: vagy a lírai, vagy a drámai költeményben tör föl (Aranynál, Vajdánál, Madáchnál), s a regényben, az eposzban csak közvetett – néha csak igen sejtelmes – módon tud szóhoz jutni.

A nemzeti-polgárosult irodalom kialakulásán a népiesség éppúgy munkálkodott, mint a centralista regényírók (Kemény, Eötvös) és esszéisták (Csengery) csoportja, valamint a romantika iskolája (Jókai). Mivel a népiesség demok-{66.}ratikus politikai célkitűzései mindinkább háttérbe szorultak, illetve, a nemzeti létfenntartás, a nemzeti egység céljainak adtak helyet, ez a körülmény lehetővé tette, hogy közeledés jöjjön létre az irodalom népies-nemzeti és liberális-nemesi irányzata között. Ezt a közeledést Gyulai segítette elő, midőn kritikai elveit részint Arany, részint Kemény művei alapján alakította ki. E közeledés egyszersmind távoltartást jelentett olyan író számára, mint Jókai, akinek romantikus esztétikája annyira ellentmondott Gyulai anti-romantikájának – valamint olyan költő számára, mint Vajda János, aki a nemzeti polgárosodást a feudális osztályok ellenében kívánta megvalósítani.