Az első sikerig (1881)

1847. január 16-án született a Nógrád megyei Szklabonyán. Apja, Mikszáth János, falusi gazda; csak tekintélyével s nagyobb birtokával emelkedett ki a parasztok közül.

1857 és 1866 között Rimaszombaton és Selmecen tanult. Nem tartozott a legjobb tanulók közé, ám már korán nyiladozott benne a tréfacsináló (l. Tavaszi rügyek című novelláját) és a poéta. Tevékeny tagja volt a selmeci iskola önképző körének, s ő is beírhatta versét abba az "érdemkönyvbe", amely a diák-Petőfi emlékét őrizte.

1866-ban Pestre ment jogot tanulni; ettől fogva már több lap (Szabad Egyház, Igazmondó, Borsszem Jankó, Ország-Világ) is közölte költői kísérleteit: verseket, novellákat, tárcát, rajzot. Négy évvel később – apja sugallatára – Mauks Mátyás főszolgabíró vette magához esküdtnek. Itt, a Mauks-házban ismerkedett meg principálisa lányával, Ilonával, s barátságuk fokozatosan mélyült szerelemmé. Az apa azonban ellenezte a házasságot; becsülte ugyan az irodalmat, de féltette lányát a magyar írók szegényes sorsától. Azt várta leendő vejétől, hogy legyen valaki: ügyvéd, közigazgatási hivatalnok vagy minisztériumi fogalmazó. Végül is Mikszáth és Mauks Ilona szülői beleegyezés nélkül házasodtak össze 1873 júliusában, s ezzel megkezdődött önként vállalt kálváriájuk.

Mikszáthot állás várta Pesten, a Magyar Néplapnál, a szerkesztés azonban keveset jövedelmezett, s cikkeit, novelláit is csak nehezen tudta elhelyezni. Nem hozta meg a várt sikert a saját költségén kiadott két kötetnyi elbeszélés-gyűjteménye sem, s a szépen indult "nagy regényt", az akadályokat legyőző, diadalmas szerelmet hovatovább elgáncsolta a nyomor. Mauks Ilona megbetegedett, kénytelen volt szüleihez utazni; a Pesten maradt Mikszáth még a {704.} lakbért sem tudta fizetni, s a házigazda bútoraikat árvereztette el. Mintha igazolódtak volna az após baljós intelmei: mélységesen bántotta Mikszáthot, hogy legyőzte a sors, hogy csak nyomort és szenvedést tud juttatni annak az asszonynak, aki mindent feltett az ő tehetsége erejére. Úgy érezte, képtelen megtagadni önmagát, képtelen lemondani terveiről, de most már egyedül akart nekivágni a pokoljárásnak: ezért válást ajánlott. "Reménylem, – írja feleségének –, öregebb és boldogabb életében elismeri, hogy megtettem azt, amit egy ember megtehet, hogy sorsunkat jobbra fordítsam. A végzet nem akarta ... hát nem tehetünk ellene. Azt talán megtehettem volna, hogy hivatalt vállaljak, s így lassanként, fokozatosan tegyem tönkre magát és magamat a nem nekem való életben. Látott-e már halat kint a szárazföldön? Úgy képzeljen engem a nem nekem való elemben ... Boldog lehetne-e maga, ha engemet így megsemmisülve látna? ... Ahogy én magát ösmerem, tudom, hogy ezt nem is kívánja. Nekem mennem kell a megkezdett úton, amely vagy felvezet a magasba, vagy le a mélységbe. Magát azonban jó szívvel nem ránthatom magammal, ha ez az út lefelé vezet" (Levele 1875 novemberéből).

A nyomortól s talán a teljes széthullástól mentette meg Mikszáthot az ellenzéki Szegedi Napló szerkesztőjének meghívása. Életének egyik legtevékenyebb periódusát jelenti a Szegeden töltött két és fél esztendő: 1878 augusztusától 1880 végéig. Résztvett a város közéletében, élményanyaga gazdagodott, szemhatára bővült, szabadon írhatott. Ellenzéki magatartása gáttalanul áradhatott át cikkeibe. Porondra szólította a katasztrofális árvíz s a város újjáépítése. Ritka hévvel támadta a tanácstalan Tisza Lajost, a kormánynak behódoló "ellenzéki" honatyákat, a társadalmi visszásságokat. Közben egymás után jelentek meg novellái a lapban, s belekezdett két folytatásos regény írásába is (A vármegye rókája, 1877; Az apám ismerősei, 1878). A jubileumi ünnepségek során így emlékezett vissza szegedi éveire: "itt erősödtem meg, itt kezdtem anyagot gyűjteni ... Az én könyveim az idevalók életével vannak megtarkázva úgy, hogy ők éppen úgy élnek ezekben a könyvekben, mint én magam" (Cím nélküli válasz-beszédéből; közli a Szegedi Napló 1910. január 11-én).

1880 végén tért vissza Pestre; a Pesti Hirlap szerkesztőségében dolgozott. A következő esztendőben aztán megjelent két kis kötetkéje: A tót atyafiak és A jó palócok, s követte őket a rég várt elismerés. Amikor ez utóbbi 1890-ben, díszkiadásban jelent meg, Mikszáth így írt róla: "jó volt hozzám. Sok örömet szerzett. Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázkódott és azt mondta: 'Gyere kedves gazdám a hátamra, elviszlek, ahova el akarsz jutni'. Elvitt a Kisfaludy-Társaságba, elvitt az Akadémia tudósai közé, elvitt a törvényhozási terembe" (Levele Légrády Károlyhoz, 1890. november 29.). A siker végleg elfújta élete viszontagságait; újra kérőként jelentkezett egykori feleségénél, s 1882 decemberében ismét összeházasodtak.

Egymásra épülő és egymást dúsító élményrétegek lappanganak az életrajz száraz adatai mögött. Aligha van írónk, aki élete fogytáig oly makacsan őrizte volna szülőföldje regionális színeit, mint Mikszáth. Szülőföldjén, a "görbeországban" világot fedezett fel: két nemzetiség találkozott hegyekkel zsúfolt földjein, nyelvek és kultúrák érintkeztek egymással. Mesékké szépültek itt a kietlen ormok, szinte tenyésztették a zárt völgyek a mondai, legendai szemlélethez {705.} szükséges lelki hangoltságot, s a dal éppúgy hozzátartozott e világhoz, mint a babona és a misztikum. Innen hozta magával a mesei szemléletre való hajlamot, s az értelem játékos bújócskáját, amely egyszerre teremti és diszkreditálja a legendát, a hiedelmet. Poézis és szülőföld elválaszthatatlanul olvadt össze benne.

Másik nagy élményrétege a megye (Nógrád megye) és a kisváros (Balassagyarmat). Rövid esküdtsége kötötte oda Mauks Mátyás környezetéhez, s a miliő egyszerre adott benyomásokat és formálta ki az egyéniség lappangó képességeit. Látszólag teljesen idomult e világhoz; életstílusában jól megfértek a vidéki aranyifjúság kissé bohém, kissé nehézkes gesztusai. Ráadásul nem foszlott ekkor még szét az a fény sem, amely az előző évtized nemzeti ellenállásából sugárzódott át a megyére. Mauks Mátyásban a régi jó táblabírák utódát látta, s tisztelettel nézett a megyeházára. Ám társaságokban forgolódván, bontakozott már utánzó, szerepjátszó hajlama, humorának egyik fő vonása, amely majd elbeszélő magatartássá alakul műveiben. Tersztyánszky Mihályhoz írt leveleit hol a Borsszem Jankó két maradi figurájának, Patay Estánnak és Csiky Sanyinak a stílusában írta, hol esküdt-társát, Bobok Ferencet, hol pedig Arendorffer György szklabonyai körorvos svábos magyarságát utánozta. Karikírozó, utánzó hajlama vitt életet abba a Kiházasító Egyletnek nevezett kis irodalmi körbe, amelyben humoros karcolatokat olvastak fel a városka notabilitásairól. Szinte vonzotta a hajlam a különcök, az utánozhatók, a komikus alanyok felé. Különceiről utóbb így nyilatkozott: "Mert hát belekezdhetek én akár a sziámi ikrek életleírásába, mégis csak belekerül abba a mi Stofi bátyánk. Én nem tudok anélkül írni. Itt ül a tollam tetején; hallom, hogy hümmög, amikor valami neki tetsző dolgot leírok; látom, hogy markol üstökébe, mikor humorizálom; érzem, hogy nyakamba csimpeszkedik és fülembe dörgi: "én most magát bepörlöm, ha ki nem egyezik velem!" (A bátyus zsidó lánya, 1871). Utánzó hajlama alakította ki elbeszélő művészetének azt a rendkívül hatásos eszközét, amelyet "átképzeléses előadás"-nak nevezünk. Különcei részben Jókai Csantha uramjának vagy Tallérossy Zebulonnak a rokonai, de az érett, a realista szándékú Mikszáth is kihasználja az e típusban rejlő lehetőséget. Mintha Jókai zsáner-alakjai s a realizmus első korszakát képviselő Dickens vagy Gogol különcei keverednének későbbi típusaiban.

Mégis: csak látszólag idomult Mikszáth kisvárosi környezetéhez; kiemelte belőle a költészet. Egyéniségének talán legépebb ösztöne ekkor: keresni tehetsége kibontakozásának útját-módját. Nem látványos szakításról volt szó, nem fordított hősi pózzal hátat a "gyarmati – balassagyarmati – prókátorság" eszméjének, de szívós, céltudatos erőfeszítéssel ostromolta nagy célja: az írósors előtti akadályokat. Szinte Ibsen Solnessének művészproblémáját élte át: mindent alárendelni a hivatástudatnak, mindent feláldozni a beteljesülésért. Írói tervei adták számára azt a belső, lelki függetlenséget, amely képes volt kívülről és felülről nézni önnön környezetét, s néha heves ellenszenvvé fokozódik a függetlenség-érzet. "Vannak ihletett perceim – írja –, amikor érzem, hogy egy fejjel magasabb vagyok a többi embernél, amikor meglep egy-egy büszke, merész gondolat, lenézni azt a kis környezetet, ahol mozgok, s kilépni három lépéssel előre – közülük" (Levele Mauks Ilonához, 1872. március 19.). A függetlenség leggyakoribb nyilatkozása mégis az utánzás görbetükre, amely a humor és a nevetséges szférájába emeli át a világot. Kezdő írásai {706.} elképzelhetetlenek Stofi bácsi és Sramkó fiskális nélkül; szinte fotográfikus hűséggel jelennek meg novelláiban a kisváros élő alakjai, ám a képzelet prizmája módosítja az arányokat, s felnagyítja a jellemek nevetséges vonásait. A megye ábrázolásában is nyilatkozik már a kétszólamúság; amolyan Dickens-féle Huzavona hivatalnak, ifjú korhelyek unalmas panoptikumának rajzolja már A batyus zsidó lányában, de komolykodó reflexiói jelzik, hogy él még benne az intézmény iránti tisztelet.

A harmadik élményréteg szegedi éveihez fűződik. Élesen elüt a másik kettőtől; iparos, kispolgári társadalom tárult fel előtte, önkormányzattal, a polgári fejlődés lehetőségeivel. Erős eszmei, politikai konzekvenciákat hordoz ez az élménykör; jelentőségének felmérése feltételezi a fiatal Mikszáth egész eszmevilágának elemzését.

Az irodalomtörténetírás nem tisztázta még megnyugtatóan Mikszáth politikai fejlődésének problémáit. Cikkeinek jelentős része ma is kiadatlan, s így tág tere nyílott annak, hogy elfogultságok és legendák homályosítsák el a valóságot. A további kutatásra vár a feladat, hogy rendet teremtsen a szembenálló vélemények és ellentmondások kusza szövevényében.

Mint általában a kezdőké, Mikszáth eszmevilága is kialakulatlan, formálódó; csak néhány hangsúlyozottabb övezet különül el benne. Ilyen mindenek előtt idilli, patriarkális népszemlélete (Ami a lelket megmérgezi, 1871; A lutri, 1872). Összefügg vele az a liberalizmus szőtte illúzió, hogy a középnemesség életerős, vezető osztálya még társadalmunknak. Az első novellák szerint atyja a népnek ez a birtokos réteg; konfliktusokat old fel, s nagylelkűsége állandó példaforrás. Csontlaky Árpád földbirtokos-képviselő a népért akar élni, szolgálattal nemesedni: "Hiszen ez a nép nekem is vér a véremből, test a testemből. Ami neki fáj, az nekem is fáj. Nekem is édes lesz érte élni. Csak őérte" (A lutri). A Deák-féle nemesi liberalizmus különben is erősen rányomta bélyegét eszmevilágára. Először a Nibelungok harca című novellájában (1873) rajzolta a liberalizmus világhódító útját és történelmi szerepét, s szinte szó szerint ismételte meg ezt másik három írásában: a Pecsovics világban (1874), A vármegye rókájában (1877) és a Falunk véneinek édes visszaemlékezése (1879) címűben. Összhangban van a magyar liberális hagyománnyal Mikszáth korán nyilatkozó, erős arisztokrácia- és klérusellenessége. A Még újabb fény- és árnyképekben (1878) egyformán támadta Tisza Kálmánt és a fajsúlytalan, nyegle, tudatlan felső tízezret.

Nem konfliktus nélkül ugyan, de mégis szükségszerűen vezette el e liberális örökség Mikszáthot a Tisza Kálmán-féle szabadelvű pártba. Egész pályájának társadalomszemlélete összefügg e politikai környezettel s a történelmi "vacuumban" vigadó uralkodó osztályok közérzetével. Nem véletlen, hogy csak ritkán hatolt el tekintete a népi mélységek társadalmi konfliktusáig. Ábrázolta a dzsentri hanyatlását, élete utolsó korszakában mintha ismét a polgárosodás problémái foglalkoztatták volna (A Noszty fiú esete Tóth Marival, 1906–7; A fekete város, 1908–10), de liberális hangoltsága meggátolta abban, hogy maradéktalanul szembeforduljon a történeti osztályok parazita unokáival. Madách akkor vetette fel tragikus komolysággal a szocializmus problémáját, amikor még csak az utópista kísérletek híre szállingózott el hozzánk. Mikszáth kora látta már a szociáldemokrácia bontakozását, látta a század végén az agrárszocialista mozgalmakat, ám a közjogi beállítottság s később a kormány-{707.}párt lelki "komfortizmusa" mosolyogni való, holdbéli, furcsa idegeneknek láttatta vele e különös "megszállottakat". Az Új Zrínyiászban (1898) a feltámadás hírére "gondolkodóba estek a földosztó szocialisták. Mert hát ez félig sem tréfa. Ha csakugyan kezdenek feltámadni az ősapák, úgy benépesül a föld, hogy egy négyszögöl se jut egyikünkre. Mégiscsak jobb lesz az eddigi tulajdonhoz ragaszkodni". Adomai szintre szállította le a kérdést az Apró képek a vármegyéből (1899) című művében is. A megye furfangos módon ütötte agyon a "helyi szocializmust", a népvezér Hlavatsek pedig megtalálta a "maga kis hombárját".

Más színezetű a korai Mikszáth eszmevilágának egy másik övezete. A szabadságharcok csodálata hevíti néha át írásait, s az áradó líra sejteti, hogy Tisza Kálmán későbbi tarokkpartnere a hetvenes években még a Függetlenségi Párthoz vonzódott. Nyilván sokáig kísérték azok a benyomások, amelyek a hatvanas évek nemzeti ellenállására nyúltak vissza. Az apja, az iskola, a közhangulat szinte beleplántálta a rebellis, kuruc szellemet. Eszmélkedését a Gábel Jánosok lelkes illúziói érlelték; ő sem járt német órára – hazafiságból, s aligha volt nevetségesebb lárva számára a pecsovicsnál. Csak akkor hevült át a gúnyra, iróniára mindig kész jellem, amikor Kossuth neve futott a tollára. Szinte a próféciák líráját árasztotta a bujdosóra, odaállt a visszavárók sorai közé, mert ő is szégyenletes jogeljátszásnak tartotta a kiegyezést. Kossuth – írja – "vissza fog térni bizonyosan. Ha mi elvesztettük, az unokáink fogják látni más alakban, olyan fényesnek, óriásnak, mint minő volt. Visszatér, mert a nemzetnek szüksége van rá, s a nemzetek kívánsága istenek akarata" (Kossuth megint szólt. Szegedi Napló, 1878. november 4.). Kiegészíti a képet heves Habsburg-ellenessége. "Az osztrák sas – írja – ez a jó madár, sokféleképp tudott pusztítani közöttünk. Éles körmeivel megtépett minket, felkarcolta testünket vérig, nagy szárnyaival eltakarta előlünk a napfényt, piszkos csőrével kiragadta szájunkból utolsó falatunk. Jó vicc volt azoktól, kik címerünket odafestették kellő közepébe. Abba a gyomorba, melynek két szájat rendelt szolgálatára az ős fantázia" (A lutri). Ez az indulat idézgette vissza a szabadságharcok fényét, s ez formálta később kuruc nótákká az erdőségek rejtelmes susogását.

Szegeden aztán demokratikus, polgári eszményekkel telítődött a pályakezdő író ellenzékisége. Egész életművét ismerve, szinte meglepetésként hat az a Jenőy Kálmán-szerű vízió, amelyet Szeged jövőjéről festett: "látom Szeged városát virulón, megszépítve a fölötte szállongó füstszalagokkal, mik a gyárak kéményeiből jönnek, látom gazdagon kicifrázva az ipar és kereskedelem nemesi címereivel, a boltcégérek tábláival" (Szeged könyve, 1914).

A vázolt eszmekörök hatóerejét és nyilatkozási formáját egyformán befolyásolta az a korhangulat, amely közvetlenül a kiegyezés után uralkodott el irodalmunkban. Már a pályakezdő Mikszáth magatartásában ott találjuk a hetvenes évek dezilluzionizmusát. Egyéniségében is voltak olyan hajlamok, amelyek ebbe az irányba terelték. Jellemének érdekes motívuma volt a pátoszellenesség, az emelkedettségtől való tartózkodás, irtózás az ünnepélyességtől. Nagy gonddal kerülte még a szerelem rajongó nyilatkozásait is (l. Mauks Ilonához írt leveleit); igyekezett tárgyiasan, sokszor mintegy önmagát is kívülről nézve írni érzéseiről. Rokon jelenség a kinevettetéstől való félelem; állandóan visszatérő rémképe: ha kinevetnék, megölné a kacaj. "Talán azért {708.} félek tőle legjobban, mert legtöbb helyen vagyok vele sebezhető" (Levele Mauks Ilonához, 1872. március 19.). Mindez közrejátszott abban, hogy kerülte a hősi pózokat, hogy inkább a helyzetekben rejlő humor vagy komikum ragadta meg, s csak ritkán a pátosz, az emelkedettség.

Egyéni hajlama összetalálkozott a kor hangulatával. Ismeretes az a mély kiábrándultság, amely elborította a kiegyezést követő esztendőket. "Szegényebbek lettünk sok millióval és sok illúzióval" – írja 1877-ben (A vármegye rókája). Másfél évtized múlva társadalmi méretekben érezte már meg a nemzeti érzés gyengülését, a hivatástudat megrendülését: az "idegeneket elkergettük. És amint kitették a lábukat, eltűnt az erős magyar érzés is, mintha a kalucsnijuk talpán vitték volna el. Az ördög érti ezt a dolgot" (Az eladó birtok, 1893). Kitűnik írásaiból, hogy tudott arról a világnézeti válságról, amelyet a pozitivizmus és a darwini elmélet okozott az eszményítés emberszemléletében. "Aztán – írja –, habár gyéren, akad olyan ember is, kit bizonyos elvei vezetnek, mikhez hozzá van lelke nőve, úgy, hogy nem lehet tőlük elválasztani semmivel ... Darwin nem emlékezik meg a különös emberfajról nem elemzi, honnan, miképp eredt, de a nemzeti történelem és az országgyűlési naplók annál többet" (A vármegye rókája).

Mikszáth nemzedéke érezte meg leginkább a kiegyezéses éra léleknyomorító súlyát; túl nehéz volt beleringatnia magát a nemzetnek a "vegyesházasság" idilljébe. Ráadásul új követelményeket támasztott az új kor: csendes polgári munkát, szakértelmet igényelt a lobogásra beállított lelkektől. Mikszáth pályakezdése tele volt naiv tisztaságvággyal, a korrekt közélet sóvárgásával, de tapasztalatai hamar rácáfoltak várakozásaira. Szegeden még az ellenzéki, polgári fejlődés képét formálgatta, az árvíz után azonban látnia kellett a kormánypárt térhódítását, a régi polgári oppozíció összeomlását, s hovatovább talajtalanná váltak Tisza Lajost és az újjáépítést bíráló cikkei. Politikai természetű csalódással távozott Szegedről, s ez annál komolyabb, mert nem puszta közjogi ellenzékiségről volt szó, hanem egy polgári alapokon nyugvó ellenzékiség korai csődjéről. Rendkívül érzékenyen reagált arra az áradatra is, amely korrupcióval, szélkakasok elvtelenségével telítette a parlamentáris államformát. Nem sok vigaszt nyújtott az irodalmi közélet sem. Mély keserűséggel jellemezte Szabó Endréhez 1880. december 1-én írt levelében a kis ügyeskedők fogásait, a kritika felszínességét, a szinte véletleneken múló elismeréseket. Személyiségének további két nagy hatóerejét – a szerelmet és tehetségébe vetett hitét – dobta prédára csaknem egy évtizedig a sors: szinte embertelen életkörülményeket kellett elviselnie művészi kibontakozásáért. Nyomtalanul tehát nem múltak el fölötte ezek az esztendők. Megrendülését jelzik az ilyenfajta kijelentései: "én újra meggyőződtem róla, hogy a nagy, bevégzett alakok csak a költők agyának szüleményei, a költők holdkóros ábrándja teremti őket. És ott halnak meg a regényekben. Ami idelenn a földön van, az mind egyforma. Halovány utánzása az ideálnak" (Levele Mauks Ilonához, 1872. április 3.). "Ha meglátnád az embereket úgy, amint vannak, megundorodnál és undorodban megőrülnél" (Szegeden, 1879).

Többféle magatartást alakított ki a lélek az efféle megrendülések kompenzálására. Egyik lehetőség Arany László Hübele Balázsáé: beleragadni a kotuba (A délibábok hőse, 1872). A másik út Asbóth regényének hőséé: lírailag oldott pesszimizmussal, Mizantróp módjára szemlélni az életet (Álmok álmodója, {709.} 1878). Más változat az, amit – eltérő társadalmi és szellemi körülmények között – a parnasszista líra és Flaubert alakított ki: a személytelenség és a szenvtelenség. Mikszáth védekezése a humorban létrejött egyensúlyt valósította meg. Ellentéteket oldott fel, de egyben kicsinyített, közel vitt a relativizmushoz is. A dezilluzionizmus részben segítette a realizmus felé, ám megkönnyítette élete nagy politikai fordulatát is: a szegedi heves, de átmeneti ellenzékiségből visszatérni a kormánypárt, az egykor gyűlölt Tisza Kálmán oldalára, visszatérni a liberálisok közé. Mindamellett nagy pozitív értékeket sikerült megmentenie: szépség- és tisztaságvágyát, az eszmény szükségességének sejtelmét.