Írói fejlődése

Nehezítette Mikszáth kibontakozását az a tény, hogy pályakezdésekor szinte minden téren a hanyatló hagyományokhoz kapcsolódott. Próbálkozásainak egyik iránya az a didaktikus, tanító-nevelő célzatú népiesség, amelyet a Csengery Antal és Kemény Zsigmond szerkesztette Magyar Nép Könyve (1854–57), Boross Mihály és Vas Gereben népies kiadványai teremtettek meg a Bach-korszak első felében. Rimaszombati diák korában maga is mohón olvasta Boross Mihály könyveit s a különféle betyárhistóriákat. Amolyan korai ámokfutókat rajzol; betyártörténetek mérgezik a parasztlegény lelkét, képzelete hősökké szépíti az útonállókat, s beteges hősiesség-vágya arra ösztönzi, hogy közéjük álljon (Ami a lelket megmérgezi, 1871). A lutriban (1872) a reformkori kincskeresés témája tér vissza, korszerű öltözetben, kiegyezés utáni miliővel s a jól ismert morális irányzatossággal: tételes, hangsúlyozott didaxissal. Szerencsevadászat helyett munkára, szorgalomra akar nevelni, mert a könnyen szerzett pénz könnyen szétfolyik, s csak a munkából születhetik áldás. Ezért őrizkedik a cselekménybonyolítás romantikus túlzásaitól; alapeszméjét leginkább az ámokfutás tragédiájának lélektani motivációja és a széles környezetrajz szolgálja, ebből bontakozik ki az érzelmes, társadalmi illúziókkal átszőtt cselekmény.

Fejlődésének másik útja a romantikus bűnügyi témával kapcsolatos. A hanyatló Jókai művészetében uralkodott el a kaland- és áltörténeti regény, s Mikszáth a detektív-storyt emelte ki mestere téma-típusai közül. Jele első regényszerű kísérlete, Az apám ismerősei (1878) s A tót atyafiakban (1881) megjelent Jasztrabék pusztulása, amely Az apám ismerősei egyik betyár- vagy anekdota betétjéből formálódott önálló novellává. Megteremtette őmaga is a mesterdetektív típusát, de megyei hivatalnokká alakítva. Megfosztotta a titokzatosság félhomályától, letörölt róla minden kivételes emberit; amolyan joviális uram-bátyámmá formálta. Hol Bornemisza István a neve, hol Gerge István, hol pedig Tereskey Márton. Illúziótlanodásáról beszél ez is. Elkerülte a romantika pátoszát, s el azt a nemzeti eszmeiséget is, amely Jókai nagy regényeit éltette; inkább az érdekes, izgalmas, a kalandos elem, a mese ragadta meg képzeletét, s ezen az ösvényen kereste azt a műformát, amely egyéniségéhez illett.

Jókai inspirációja érződik azon a változaton is, amelyet eszményítő, a pátoszt érzelmességgel helyettesítő romantikának nevezünk. A batyus zsidó lánya {710.} (1871) Evila történetét ismétli meg a Fekete gyémántokból. A szép gyermeklányt egy fiatal esküdt menti ki Stofi fiskális karmai közül, énekesnőnek taníttatja, s Eszter világhírű művésszé fejlődik. Hercegeket, grófokat fogad bécsi palotájában, de áthághatatlan falat von maga köré büszke önérzetével. Szíve csak a kis vidéki esküdt képét őrzi, s a naiv tisztaság sablonjai szerint bomlik ki szerelmük. A romantika rekvizitumai árasztják el a történetet: nagy ellentétek szerelemben és házasságban feloldódó harmóniája, a lány ajtaja elé fektetett kard, mint a lovagi becsületeszmény szimbóluma stb. Az emelkedettségtől irtózó író azonban itt is tompítani igyekezett a történet légiességét. Az érzelmes cselekményt körülfonta a megyei hivatalnokok és fiskálisok komikus, humoros világával, itt-ott szinte naturalisztikusan nyers leírásokba is átcsapott, s ellenpontozó, különös reflexiókkal dezilluzionálta a váratlanul hőssé vedlő ifjú korhelyeket. "Ha Feri esküdt – írja – véletlenül bepillant a vele szemben álló tükörbe, kettőt teszek egyre, hogy elröhögi magát a saját komoly ábrázatán. Egy könnyelmű gyermek föltolja magát egy másik könnyelmű gyermek apjának. A sorsnak nagy kedve telik abban, hogy az emberek szeszélyeiből minduntalan csinál magának komédiát."

Önálló hangja először azokból a kisterjedelmű elbeszélésekből, rajzokból dereng fel, amelyek közvetlen, személyes élményekből formálódtak (Miért fél Stofi bácsi a porosztól? 1871; Mikor az új kastély füstbement, 1871; "Sramkó bácsi", 1872; Fotográfiák a vármegyéből, 1872 stb.). Az élmények rendszerint humoros, komikus színezetűek, s a feldolgozás a mosoly és a nevetés hatásformáin alapszik. A zsánerképet és a rajzformát ötvözi össze bennük. Terjedelmesebb elbeszéléseinek és regényszerű kísérleteinek cselekménye ugyan még romantikus sablon, de eredeti jellemlátása már bennük is nyilatkozik. Gondoljunk Kléner úrra, a Bach-hivatalnokra, Bornemisza Istvánra (Az apám ismerősei) vagy Fogtőy Márton fiskálisra A vármegye rókájából. Az életbeli minták biztosítják viszonylagos eredetiségüket; a megyei, kisvárosi élménykör fotográfiái ők, kevés alakítással, inkább csak eltúlzással. Nem az írói alakító képesség dokumentumai, hanem a jó megfigyelőé, aki az arányok adomai módosításával rögzíti a látott-hallott dolgokat, jellemeket.

Szerepe volt szegedi csalódásának abban, hogy gyermekkorának idilli, patriarkális világa felé fordult Mikszáth tekintete, de volt szerepe más tényezőknek is. Annak például, hogy sikertelen kísérleteinek anyaga túlnyomórészt a megye és a kisváros világából való. A hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján próbálta kiírni a legkorábbi élménykört: a falu, a hegyek, az erdők világát. Ez távolabbi, könnyebben formálható anyag volt; ráadásul a humor és komikum mellett kellő teret biztosított líraiságának is. Messze esett továbbá ez a világ a romantika életanyagától, csökkent tehát a közvetlen hatás veszélye, könnyebben tudott önnön atmoszférájában maradni.

A két nevezetes kötetben, A tót atyafiakban (1881) és A jó palócokban (1881) találunk néhány hagyományos témát. A Capulet-Montague viszályt s a fiatalok tragikus szerelmét helyezi át juhász-környezetbe a Két major regénye. Az előző esztendők didaktikus novelláinak folytatása A kis csizmák, túl erős s a műformának megfelelően túl gyors tanulsággal, túl hamari igazságszolgáltatással. Irodalmi téma Az a fekete folt is, különösen a háttérben lezajló csábítás és lányszöktetés. Csupán Olej Tamás alakjának művészi rajza visz életet az elbeszélésbe. Az apám ismerőseiből emelte ki s formálta önálló novellává {711.} Mikszáth a Jasztrabék pusztulását. A betyárvilág akkori felszámolása tette átmenetileg divatossá a témát (l. Jókai: A lélekidomár).

A kötetek anyagának túlnyomó részét mégis a gyermek- és ifjúkori emlékek adják. E rajzszerű novellákban idilli, patriarkális világba lépünk; a népmesék játékát érezzük, a mese és az erkölcs szabályait követi gyakori költői igazságszolgáltatás, a balladai sejtetés kalauzol bennünket. Elhagyott asszonyok várják vissza férjeiket (Timár Zsófi özvegysége), a naiv báj, a friss életjelenség varázsa meghódítja a komor, unalmas tárgyaló termet (Bede Anna tartozása), a megjavult korhely élete fordulópontján zuhan vissza a szerencsétlenségbe (Szücs Pali szerencséje); szerelmi viszonyok és tragédiák, babona, gyermekházasok és csodák – ezek adják a művek anyagát. Társadalmi horizontjukat tekintve alig különböznek a Tóth Ede- és Csepreghy-féle népszínművek naiv, csak lelki, szerelmi drámákat ismerő világától. Van bennük valami a kiegyezés fajsúlytalan nemzetiség-szemléletéből – a kiszikkadó magyar liberalizmus problémák iránti közömbösségéből is. Mikszáth szlovákjainak "minden jó, mindennel meg vannak elégedve, csendes, türelmes nép". A lázongást nem ismerik, legfeljebb csak úgy, hogy a törékeny edények pártjára állnak, s drótozással hosszabbítják meg a sors által rövidre szabott életüket. "Egyéb rebellis hajlam nincs is a tót népben" (Lapaj, a híres dudás).

Mégis: több tényező sejteti, hogy autonóm művészet van itt kialakulóban, s hogy elkanyarodik Mikszáth a népszínmű vagy Baksay Sándor világától. Néhány novellájában megcsillan már valami a modern lélekszemléletből is. Gondoljunk az illúzióitól megfosztott asszony keserű kirobbanására a Timár Zsófi özvegységében. Timár Zsófi esztendeje várta haza az urát, szinte a várakozás éltette. A szótlan, csendes asszony minden idegszálával a reménységnek élt. Órákon át nézte a távoli országutat, ahol felbukkan majd ura, s ilyenkor nem tudott másra figyelni. Szinte mind az öt érzékszervét odairányította a célra, s képtelen volt észlelni azt, amit körülötte történik. A beteljesülés pillanatában döntött romba mindent a vak sors. Egyszerre kellett átélnie férje halálát s a már életelemévé vált reménység összeomlását. Csendes, néma várakozása szilaj kitörésbe csapott át: "Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?" A Szücs Pali szerencséje témáját a szenvedély elfojtása és kiszabadulása adja. A mulatós, garázda legényt megtisztítja a szerelem; fokozatosan nyomja el rosszabbik énjét. Ám az öröm, a sikeres lánykérés meggyengíti önfegyelmének gátjait, kikapcsolja az elfojtást, s homokra épített tervei pillanatok alatt omlanak össze. Abban rejlik a mű tragikomikuma, hogy akarata ellen cselekszik a hős, maga sem tudja: hová sodorta a ködös mámor indulata.

Újszerű e novellákban az a pogány, természeti atmoszféra, amely egyes paraszttípusait veszi körül. Nem a társadalom, hanem a mítosz és a természet irányában mélyülnek el. Lapaj szinte paraszt-Robinzon, pedig csak a falu perifériájára sodorta a sors, nem pedig a tenger végtelenségébe. Mégis, végletes módon kiszakadt az emberi társadalomból. Kiderül, hogy nem is szerette az embereket, mert azok legravaszabb ellenségei voltak: "édesanyja a természet s legközelebbi rokonai az állatok. Amaz nem mostohaanyja, ezek jobbak, mint az emberek." Olej Tamással együtt szinte az animizmus misztériumát élte át; új, megértő, barátságos világ tárult fel a világtól megfosztott előtt: lelkes, {712.} közlékeny, érző és emberszabású világ. Aki annakelőtte szót sem váltott az emberekkel, az most megérti a természet szavát; akit véglegesen magányra ítélt a sors – az jó ismerősként tekint szét a csak számára kibomló, ezerarcú állatvilágban; aki senkivel nem tudott gondolatokat közölni, s szokványos értelemben talán nem is voltak gondolatai,– az harmóniákat hall ki a természet lélegzéséből, és tündérek lehelnek dallamokat dudájába. Van némi pogány makacsság Filcsik magatartásában is. Csak önmaga normái szerint hajlandó élni, nem respektál semmit, ami ellenkezik saját" követelményeivel. E korai novellák elsősorban a különösséget képviselik, mégis fölénőnek annak a naiv, fésült, keresztyén morálba szépített faluképnek, amely a hetvenes évektől divatozott irodalmunkban.

Ide tartozik még a hiedelmek, babonák, sejtelmes, féltranszcendens motívumok nagyarányú felhasználása is. A néhai bárány Boriskája a homályos megérzés révületét éli át Sós Pál uram közelében; összerezzen, s mintha a Cukrit látná feléje szaladni a levegőben. Kocsipál Gyuri a nyári szárazságban a szent Mihály lovát lopatja el a majornoki temetőből, "lévén annak elégetése csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi hatalmasságoktól" (A bágyi csoda). "A palóc nép babonás – írja Mikszáth – szereti a misztériumomokat, hisz az ördögben és a rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal ... Én magam is a dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne. A tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el" (Galandáné asszonyom). Nyilvánvalóan játékról van itt szó, mégpedig esztétikai célzatú játékosságról, hiszen Mikszáth egyszerre szövi és tépdesi a hiedelmet. A gózoni Szűzmária például éppen a legendák mögött lappangó, alantas emberi okokat deríti fel. Éppúgy, mint Arany a Vörös Rébékben vagy a Tengeri hántásban, Mikszáth is költői anyagnak tekinti a babonák világát. Elsősorban a romantikus sejtetés, a félhomály az, amely itt a társadalmilag is jellemző, mitikus világképből gomolyog elő.

Móricz Zsigmond előtt ritka az a rejtett érzékiség, amely fékezhetetlenül sodorja Mikszáth egyes alakjait. Gondoljunk csak Gál Magda eltűnésére, Péri Judit bukására s a két novellában is megjelenő Vér Klárára. Csupán sejteti Mikszáth a szenvedélyek belső játékát, nem ábrázolja nyíltan fojtott hullámzásukat, amely nélkül szinte elképzelhetetlenek Móricz alakjai; ám a következmény végül is azonos. A morál és a konvenció gátjait áttöri a belső hevület, az egyéniségek rábízzák magukat a szenvedély áramlására, s megállíthatatlanul futják végig elrendelt pályájukat. Még nem realizmusról van itt szó, de mindez aligha fér már bele a romantika fogalmába. Olyan kezdemény ez, amely majd Móricz parasztábrázolásában válik teljessé.

Utalnunk kell végül néhány olyan tulajdonságra, amely a műforma természetével függ össze. E kötetek novellatípusát a tárcanovellából vagy az úgynevezett rajzból fejlesztette ki Mikszáth. Rövid műfaj, mégis hiányzik belőle a drámaiság; inkább epikus haladás jellemzi. Kissé mindig távolról indul, úgy közeledik a tulajdonképpeni témához, s poénszerű befejezés felé tereli az eseményeket. A csattanóból aztán a lezárás különböző lehetőségei bomlanak ki. A modern próza előzményének tekintjük, hogy gyakran feladja Mikszáth a költői igazságszolgáltatás Gyulai-féle követelményét. Néha nincs is szó tény-{713.}leges megoldásról, csupán a pletyka vagy a szóbeszéd oldaláról kommentálja tárgyát (Hová lett Gál Magda), máskor meg sejtető ötlettel borít fátylat a történtekre (A bágyi csoda). Van rá eset, hogy egy tablószerű jelenetnél állítja meg a történetet (A néhai bárány); a folyamatok iránya kiderült már, látjuk vagy sejtjük a végpontokat, ő azonban – olykor egy poén kedvéért – elvégzettnek tekinti elbeszélő feladatát.

Művészetének meghatározó tényezője az a magatartás, ahogy előadja a történeteit. Úgy ítélkezik dolgokról, tettekről, ahogy a falu nézi önmagát. Rendszerint a népi elbeszélő tudatvilágát imitálja, s csak néhány átvezető mondatból érződik ki a pusztán közlő, tárgyias jelleg, de ezekből is hiányzik a hangsúlyozott irodalmiság. Ezért tudja oly természetesen asszimilálni a babonás, mondai elemeket; a falu önszemléletéről van itt szó, nem az írói hitről. Természetes az is, hogy az ilyen előadás egyaránt felhasználja a mesei, mondai motivációt és az empirikus, lelki, társadalmi megokolást.

A paraszt élete szakadatlan küzdelem a természettel, szinte hozzá van nőve a tájhoz, amely életének örökös alkateleme. Mikszáth azonosuló, beolvadó magatartása ki is használja e kapcsolatot, s olyan funkciókat ruház a természetre, amelyeket csak a primitív, képies, antropomorf szemlélet igazol. Már e két kötetben kialakul az a kapcsolat-skála, amely ember és táj között lappang, s amely végigkísérhető Mikszáth egész életművében. Gyakori tájtípusa az aktív, cselekvő, az ember dolgaiba közvetlenül beavatkozó táj. A regényes völgyek szólalnak meg A "királyné szoknyája" című elbeszélésben, odaállnak az emberek közé, s eligazítják Mudrik Mihály és a Gyócsi-árvák osztozkodását. "Hegyek, folyók, völgyek vették itt kezükbe ezt az osztálydolgot. A Bogát meg a 'Csipke' még szelídek voltak, Mudrik Erzsi rétjét nem bántották, a Gyócsi-árvákat csak fölsegítették. De a Bágy kegyetlen. (Ámbátor sokszor füstölög a Bogát is, hátha az húzza le neki a felhőket?) A Bágy négy álló évig egymásután öntötte el a réteket s akkora nádast növesztett a 'királyné szoknyáján', hogy évről évre bízvást eheti a rozsda otthon Mudrik Mihály uram kaszapengéjét." Mesei, mondai szemlélet ez; emberi funkciókat ruház a tájra, s az igazság ős képviselőjévé avatja. Stilisztikai megnyilvánulása a Mikszáth-leírásokban eluralkodó megszemélyesítés. Innen magyarázható az is, hogy miért kapott akkora szerepet a táj a lelki motivációban.

A természet funkciójának másik két változata inkább kifejező jellegű. Elvont elemzés helyett sokszor a tájat alakítja a lélek hangulataihoz, tehát külső, tárgyi elemekkel utal a lélek belső mozgására. Ez a pszichikusan alakított, kifejező tájrajz jellemzi a Szücs Pali szerencséje című elbeszélést. A lélekben viaskodó kétség és remény harca tükröződik a haragos zöld füveken, "amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le a fejét, a zúgó nádas, melyet a felhő sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy forduljon vissza ... Csak egy picike lóhere-bokrocska ... nevette ezt a rossz tanácsot." Amikor aztán a reménység kerekedett felül a lélekben, "akkor teljes pompájában tündöklött a nap s az egész Bágy völgye mosolygott".

A táj harmadik, talán leggyakoribb funkciója a sejtetés. Ilyenkor Mikszáth elhallgat bizonyos mozzanatokat a cselekményből, vagy tartózkodik a nyers szókimondástól, s a megszemélyesített táj visszhangjából kerekedik ki bennünk a valóság. Milyen finom tapintattal s milyen könnyed fordulattal zárja {714.} A bágyi csoda történetét! Vér Klára beengedi a szobába Gélyi Jánost, aztán egyszercsak a gyertya is elalszik, nagyon messziről hallatszik a kulcs csikorgása. "A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj; simogatni akarta a vizet – s íme, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket s gúnyosan suttogják: Fölfelé folyik a bágyi patak! ... "

Mikszáth művészetének sajátosan egyéni vonása az elbeszélő modor. A népi világhoz való idomulás nagymértékben meghatározza előadásmódját. Rendszerint népi, falusi típusok beszédmódjába éli bele magát, egy közvetlen, naiv, élőszóbeli előadás fordulatait imitálja. Történeteit úgy indítja, mintha csak éppen elkezdené valahol, ott, ahova a pillanat sugallata vagy a szeszélyes emlékezés ragadja. "Aznapról kezdem – írja – mikor a felhők elé harangoztak Bodokon" (A néhai bárány). Hozzátartoznak a népi előadásmód imitációjához azok az apró elcsúszások, amelyekkel a fonal elvesztését vagy a valóságon való pillanatnyi túllendülést utánozza. Azonnal korrigálja magát, helyesbít, visszatér a főfonalhoz vagy az igazsághoz. Így épülnek bele előadásába az ilyesféle fordulatok: "vagy mit is beszélek, hisz rég nincsen már anyja a szegénynek" (A néhai bárány). Gyakori jelenség, hogy feladja az elbeszélés múltbeliségét; maga az elbeszélő is ott él a történetben, közvetlen szereplőként, közvetlen szemlélőként beszél. Nem a Jósikánál vagy Keménynél ismert mindenttudó, kalauzoló modor ez, inkább azé a népi szemlélőé, aki találgatja a dolgokat, erőlteti magát, mert ki van szolgáltatva a látási-hallási viszonyoknak, s mintha maga is éppen az elbeszélés pillanatában fedezne fel, látna meg addig homályba burkolt tényeket. "Azután jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok ... A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipános láda s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy picike bárány" (A néhai bárány). Az események idejének és a közlési időnek ez a hangsúlyozott azonossága, a teljes egyidejűség fikciója teszi lehetővé e megoldásokat. Része az élőszóbeliségnek s az eseményekkel együttélő közvetlenségnek a dolgok, tárgyak megszólítása, az odafordulással mozgásra, cselekvésre biztatás. Egy petrence széna úszik a tulipános láda előtt, ehetne is belőle a bárány, ha elérné: "Nosza, szaladj hát utána, öreg láda!" (A néhai bárány).

Említettük: mintha Arany János szülőföld utáni sóvárgása tért volna vissza Mikszáthban, szinte elhatároló szerepet játszott a fejlődésében a "görbeország", a palóc-föld. Hűsége mégsem azonos Petőfiével vagy Aranyéval. Bár sok a népi, paraszti téma elbeszéléseiben, mégis: alig ábrázolja "a nép tényleges társadalmi problémáit, s nagyon valószínű, hogy föl sem ismerte őket. Helyükre az idill, a báj, a patriarkális légkör nyomul, s konfliktusai rendszerint a romantika kelléktárát aknázzák ki. Hűségének igazi tartalma mindenek előtt egyfajta lelki rokonság: egyéniségében az átalakuló kor felemás közérzete tükröződik. Mikszáth bizonyos vonatkozásban a modern zsurnaliszta-literátor típusa. Műformáira hatott a sajtó, szerkesztőségekben élte le egész életét, ismerte a sajtó hatalmát, s legdédelgetettebb álmai közé tartozott, hogy saját lapja legyen. Leveleiben lesújtóan nyilatkozott a kisváros nyomasztó, fülledt atmoszférájáról; Pestre vágyott, a távlatok, a lehetőségek városába. Lélekben azonban mégiscsak vidéki ember maradt: a klub, a parlament és a család háromszögébe zárkózott. Sohasem tudott közelférkőzni Pesthez, keveset ismert belőle, amit pedig ismert, az sem igen vonzotta. {715.} A pesti légkört valahogy apoétikusnak érezte, nem költészetbe való, nehezen alakítható anyagnak. A főváros – írja – "nem nagyon alkalmas hely, hogy csodálatos dolgok történjenek benne, írók tollára méltók ... Budapest átlátszó város; nem oly nagy, hogy a háztömkelegek végtelen homályából az írók fantáziája meghizlalja magát, de arra már elég nagy, hogy a gnómok, erdei manók, limfák, nimfák kiköltözködjenek belőle ... A poézis kellékes kosarából nagyon sok hiányzik: nincs virágillat, nincs harmat, nincs madárdal. Harmat helyett por van, virágillat helyett szappan- és petróleumszag, madárdal helyett verkli" (Galamb a kalitkában). S mily fékezhetetlenül árad a líra, ha az otthoni tájra téved a képzelet! Mintha a szépség forrásainál barangolna, a felfedezés állandó izgalma hatja át szavait, s rácsodálkozó ámulattal rajzol fákat, füveket, embereket. "Még most is – írja – hosszú évek múlva, midőn úgyszólván könyvek közt élek, egyszer csak elfog a csömör tőlük s megszáll valami csodálatos vágy egy olyan könyv után, melyben száraz levendulalevél van – nem pedig nagy ideák és nagy megfigyelések. Talán nem is a könyv az, amire szomjazom; hanem a falu, a kis templom emléke rezeg a szívemben" (Prakovszky, a siket kovács).

Láthatjuk tehát: Mikszáth szülőföld és nép iránti hűségében nagy szerepet kapott az esztétikum is. Egyéniségének állandóan működő összetevője: a gyönyörködés, a szépségvágy. Sokféle színe-íze van. Legtöbbször az első szerelem kivirágzásába feledkezik bele, egy új világ születésének naiv, bájos misztériuma babonázza, – máskor meg az érett, kacéran vonzó, kissé érzékies színezetű női szépség. Voltaképpen a belső hevület, az örökös sóvárgás űzi a szépség legkülönbözőbb formáihoz, s köztük a naiv népihez, a természethez is. Igazán mély kapcsolatot ez az esztétikum teremt közte s a népi világ természeti és kultikus elemei között. Örökös témaforrás volt számára "palócország". Az ifjúkori élmények s az esztétikai vonzódás kölcsönösen érlelik, ösztönzik, ingerlik egymást; tekintetét végleg odakötik a tájra, a vidékre. E regionális színezettségben rokon Mikszáth művészete Tömörkény, Móra s Az én falum Gárdonyijának művészetével. Szülőföld és nép iránti vonzalmában persze egyszerre éltek együtt romantikus és antiromantikus tendenciák. A Bágy susogó nádasai, az erdőrengetegek, az egymásra dobált hegyek sejtelmes, borzongató szépsége, egy zárt világ különös, néha különc emberalakjai – amolyan romantikus couleur locale-ok. Ugyanakkor messze esnek már a hősies romantika emelkedettségétől, s inkább a Jókai-regények zsáneralakjainak, zsáner-realizmusának életanyagával mutatnak rokonságot.