67. MIKSZÁTH KÁLMÁN (1847–1910)

FEJEZETEK

Kettős irányulás jellemzi a kiegyezést követő magyar realista törekvéseket. Városias élményszínezet, a modern vagy félmodern eszmeáramlatokkal való találkozás, nem végleges, de erőteljes szakítás az epikai hagyománnyal – ez különíti el az úgynevezett polgári realisták (Bródy Sándor, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Ambrus Zoltán stb.) művészetét. Igyekeztek áthidalni azt az {703.} ütemkülönbséget, amely az európai és a magyar fejlődés között alakult ki a szabadságharc leverése után. Velük viszonylag egyidőben bontakoztak ki azok az íróegyéniségek, akik a magyar epikai hagyomány felől indultak.

Kemény és némiképp Arany példája segítette Tolnai Lajos pályakezdését, Mikszáth pedig Jókai romantikájának ösvényein indult el. A hagyomány ellentétes volt a polgári realizmussal, ugyanakkor megvolt a maga eszmevilága, világirodalmi orientációja és epika-eszménye. Az említett írók még abban az esetben sem tudtak teljesen szakítani e szövevénnyel, ha a szakítás olyan látványosan történt meg, mint Tolnai esetében. Számtalan lehetősége volt a keveredésnek, a szemléleti maradványok továbbélésének.

A realizmus és a romantika válaszútján lépett fel Mikszáth, az átalakulás korának művésze volt. Népszerűsége vetekedett a fénykorát élő Jókaiéval, de egyformán támadták a radikális orgánumok és a Gyulai-iskola. Emez rendszerint felületes lélekrajzát, anekdotázó, a szilárd szerkezetet a poénnek alárendelő hajlamát hibáztatta. Amazok hiányos műveltségét, a modern eszmeáramlatoktól való óvakodását vetették szemére. Úgy látták, hogy nem fogta fel az egyetemes emberiség eszmekörét, egyetlen szóval sem segítette a haladó törekvéseket. Az életműve körüli viták utóbb sem ültek el, hatásuk bizonyos tekintetben érezhető még ma is.