Realista szándék és megvalósulás (1900–1910)

Fejlődésének utolsó periódusa az összegezés, a szintézis kora volt. Nagy kompozíciókban igyekezett összegezni azokat a problémákat, amelyek csaknem egész életében foglalkoztatták. Utolsó évei a világkatasztrófa küszöbére vezették. Az imperialista társadalom mélyén ugyanakkor ott izmosodtak már a forradalmakat érlelő erők, s működésükkel párhuzamosan egyre reakciósabb irányba tolódott az úri politika. Széll Kálmán miniszterelnöksége idején érle az első komolyabb megrázkódtatás Mikszáth liberalizmusát. A züllött szabadelvű párt magába olvasztotta az Apponyi-féle Nemzeti pártot, s kiegyezett a klerikális Néppárttal. Antiliberális nézetek uralkodtak el a kormánypártban; részben háttérbe szorult a merkantilista elveket valló intranzigens liberálisok csoportja, amelyhez Mikszáth is tartozott. Azok hangoztathatták többségi pozícióból agresszív, agrárius elveiket, akik az egyházpolitikai viták idején fő támadói voltak a törvényjavaslatnak.

A hanyatlás aztán rohamosan, megállíthatatlanul haladt előre. Az obstrukciós viták, a szabadelvűek 1905-ös választási bukása, a darabont-kormány – egy-egy újabb köre a süllyedésnek. E csuszamlásból fakadt Mikszáth új, megrázó élménye: a liberalizmus alkonya. Számtalan írása, számtalan reflexiója jelzi rossz közérzetét. Egy elsüllyedt világ utolsó mohikánjának érezte magát a változott viszonyokban. Fokozatosan ábrándult ki a politikából, s egyre jobban gyötörte valamilyen, csak sejtelmekben tudatosodó katasztrófa réme. Eltávolodott a kor gőgösen imperialista frázisaitól, s egyre inkább önmagába kényszerítette az idő. Nem figyelt fel az új, a liberaliz-{736.}muson túlmutató erőkre, így magába roskadt kételyeivel és vízióival. A humor és az anekdota bizonyára sokat leplezett az egyéniség lelki sérüléseiből, a kortársak mégis észrevették a változást. Képviselőtársai javíthatatlan pesszimistának nevezték: Fesztyné is megörökítette e belső bomlás egyik nyilatkozását. Vacsorán voltak a Jókai-házban, s a vendégek távozása után négyen maradtak az asztalnál. "Mikszáth percről percre elgondolkozóbbá, komolyabbá vált. Az előbb még nevető és nevettető vonások egyre élesebbek, gúnyosabbak, szinte marók lettek. Elkezdett beszélni. Először azokról, akiknek üres széke s pohara még ott állott, azután tovább a monarchiában szereplő összes alakokról – fel egészen a Habsburg-dinasztiáig ... És (fogvacogva hallgattuk) kifejtette, okfejtette, hogyan, miért rohan a maga tragikus vesztébe ez az ország. Jósolt, mindent, ami bekövetkezett, mindent" (Akik elmentek, 1925).

Említettük: nem talált rá a kor új társadalmi erőire, így visszafordult a forradalmak és a függetlenségi harcok hagyományához. Megszaporodnak regényeiben a visszasóhajtások, az egykori eszmények fényének idézgetése, s ekkor válik valóban konfliktusokat áthidaló tényezővé humora. Magányba zuhant a halál felé tartó költő, ám ez inkább csak lelki, eszmei magány volt. A bukott liberalizmus, az egyetemes hanyatlás, a katasztrófa sejtelmei izolálták az írót, s gyakran tétova tekintettel kereste a szilárd pontot, amelybe még meg lehetett volna kapaszkodnia. Külső élete keveset mutatott a belsőből: műveit nem hatotta át egészen tragikus hangoltsága, de humora mögött ott kísértettek már lelkének roppanásai.

Így teremtődött meg nagy kompozícióiban az előadás kétszólamúsága. Az epikus elbeszélő nem korlátozta magát a mű eseményeire; burjánzó reflexiók lepik el a cselekményt, s visszatekintő, példázó, nagy távlatokat felvillantó ötletek kísérik a történetet, sokszor csak egy-egy hasonlatba vagy egy-egy mondatba tömörülten, máskor meg önálló lírai vagy elmélkedő betétekként. Ezer ötletet asszociálnak a cselekmény mozzanatai, mintha nem is a téma, hanem az élet egyetemes kérdései körül forognának Mikszáth gondolatai. A művek eszmei horizontja így mindig szélesebb a témák horizontjánál, mert nagy távlatokat sejtetnek a sejtelmeivel bajlódó lélek reflexiói.

Bizonyára összefügg közérzetével, hogy az önvád hangjai árnyalják humorát, s hogy egyre kritikusabban szemléli korábbi munkásságát. Az 1901-es Almanach-előszó levélformában szólaltatja meg a nyugtalan lelkiismeretet: elmondja, hogy tehetségét "sekélyes mókázásokra" tékozolta; rajzaiban csak az élet vázlatát adta, pedig az "élő, lüktető társadalmat" kellett volna rajzolnia, tükröt tartania kora elé. Országgyűlési karcolataiban a léhaságot glorifikálta, rontotta a szimpla embereket s azt a néhány államférfit. "Hát ezt nem jól tetted, ... – mondja önmagának – mert ha neked kertészkést adott az isten kezedbe, azt azért adta, hogy a nagy fákat nyesegesd vele a mezőn, nem pedig azért, hogy lekuporodva a földön kúszó indákhoz, fantasztikus cirádákat szurkálj ki a hegyivel a tökökre." Felrémlett benne az a gondolat is, hogy másképpen alakult volna pályája, ha fordított sorrendben olvasott volna: először Dosztojevszkijt s csak aztán Dickenset és Jókait.

Elégedetlenségében mélyebb valóság-igény, komolyabb, az életet átfogóbban {737.} ábrázoló művészet ideálja nyilatkozott meg. Valóban realista program körvonalazódott szavaiban, s most már nemcsak a romantikától igyekezett elhatárolni magát, hanem a kozmopolita beütésektől, a "túlnépiestől", a verizmustól, a naturalizmustól és a szecessziótól is. Hibáztatta, hogy a különös foglalja el a szép és az igaz helyét, hogy kificamodott eszű alakok perverz érzésekkel telítik az irodalmat. "Meghaltak az örök-szép mesék. Sőt, már az emberi természet és lélek megfigyelései sem vonzanak. Undok abnormitásokra leselkedik az elbeszélő irodalom. A Svengalik, Sherlock Holmesek után már csak a homoszexuális szerelmek következhetnek a novellákban és regényekben" (Almanach-előszó, 1908). Többször megfogalmazta e fejlődési periódus fő esztétikai követelményét: "Meggyőződésem, hogy úgy a színpadi, mint az elbeszélő témáknak még mindig jobban kell közeledniök az élethez, lehányván azokat a békókat, melyeket az esztétika az öreg témákra azoknak a gyermekkorában rakott" (Utószó a Noszty fiúhoz).

A felületes szemlélő is észreveheti, hogy komorabbak a kései Mikszáth-regények. Egykor azt fogadta az író, hogy sohasem végezteti ki hőseit, s most mindenütt a drámai vagy tragikus megoldást választja. A Különös házasság happy-endje is csak a mesei képzeletből mosolyog vissza a komor témára, a Noszty megoldásában pedig éppen a modern esemény-elvágás technikájával próbálkozik. A nyugati naturalizmus az egzakt, tudományos módszert akarta átvinni az epikába; a "kísérleti regény" fogalma Zolánál a valóság megközelítésének személytelen, objektív, egzakt eszméjét jelentette. Mikszáth is töprengett az epika fejlődésének új problémáin. Benne is megfordult a gondolat, hogy a művészet és tudomány egymáshoz közeledése formálhatja ki az újkor művészetét. A modern esszét az elbeszélő művészet édestestvérének tartotta, s szerinte is "csak akkor lesz a magyar regény igazi magaslaton (a Háború és béke nívója körül), ha az elbeszélő az esszéista eszközeivel is hathat" ( Almanach-előszó, 1902).

Mikszáth ritkán próbálkozott azzal, hogy Aranyhoz, vagy Keményhez hasonlóan, esztétikai síkon is igazolja saját művészetét. Kerülte az elméleti fejtegetéseket, rendszerint adomával ütötte el a kérdést, ám a Noszty utószavában mégis felvetette az epikai valóságábrázolás lehetőségeit. Olyasfajta gondokkal vívódott, mint Móricz az Árvácska írásakor: ne érezze az olvasó a művészi alakítást, a formálás ne mossa el az anyag életbeli természetét, olvadjon össze a nyers valóság a művészivel. Úgy gondolta Mikszáth, hogy a hírlapírói riport felé kell közelednie az epikának, mert minden szépírói tulajdonság érvényre juthat a riport műfaji kereteiben. Egy életút tapasztalata állt e gondolat mögött, hiszen tünetei már korábban is felbukkantak alkotói gyakorlatában. Élő személyeket szerepeltetett költött cselekményben, vagy költött személyt és cselekményt helyezett riport-szerű miliőbe (Új Zrínyiász, Két választás). Az a lehetőség ragadta most meg, hogy a riport csupán egyetlen esemény köré csoportosítja a szereplőket, s életpályájukból – a rajzformához hasonlóan – az adott esemény időtartamát emeli csak ki. Nem tartja tehát magát a kitervelt, szimmetrikus építkezéshez, a bonyolítás és a konfliktus-feloldás hagyományához, az emberi sorsok végigvitelének követelményéhez, mert kissé éppoly amorf, mint maga az élet. Bár az írói ötlet előlegezi a Különös házasság anyagkezelését és a Noszty megoldását, mégsem az a lényeges, hogy elméleti, esztétikai szempontból mennyi benne {738.} az igazság. Az ötlet mögött feszülő szándék a fontos: közelebb kerülni az élethez – a valósághoz közelíteni az epikát.

Közéleti szatíráit követő, nagy kompozíciói bizonyos értelemben visszanyúlnak a Beszterce ostroma vívmányaihoz. Elmélyülnek a magánélet s a jellem világában is; a társadalmi folyamatok jobban megkapják belső, lelki visszhangjaikat, mint annak előtte. Mindez átalakítja Mikszáth művészetének arányait. Az előző periódust még a romantikus idill és a realista törekvések egyensúlya jellemezte, most viszont egyre inkább áttolódik a hangsúly a realista szándékra. Innét fogva inkább csak árnyaló, kísérő szerepe van már a romantikus idillnek, jóllehet nem tűnik az el most, az utolsó korszakban sem (A szelistyei asszonyok, 1901; Akli Miklós, 1903; A vén gazember, 1904). Más szóval ez azt is jelenti, hogy Mikszáth még utolsó fejlődési periódusában sem tudott teljesen megszabadulni a korábbi szakaszok antirealista elemeitől.