A Hét köre

A kilencvenes években kétségtelenül A Hét a legerősebb centrum. A korszak novellaírói – Ambrus, Bródy, s részben Thury, Papp Dániel is – e laphoz kötődnek. A Hét köréhez tartozott Kóbor Tamás, a szépíróként is jelentkező Ignotus, továbbá A Hét irányvonala szabta meg az ízlését Malonyay Dezsőnek s a fiatalabb (az évtized végén s a század elején befutó generációból) Heltai Jenőnek és Molnár Ferencnek.

A legjellegzetesebb egyéniség köztük – ekkor, a kilencvenes években – kétségtelenül Kóbor Tamás (1867–1942). Kóbor A Hét belső munkatársa, a lap első éveiben – Ambrus és Ignotus mellett – legnagyobb hatású politikai cikk és tárcaírója. Felfogásában a liberális polgárság álláspontja tükröződik – művelt, széles horizontú, européer igényű magatartás, mely szembenáll a nacionalista bezárkózottsággal, konzervativizmussal. A magyar zsidóság asszimilációs törekvéseinek is hangot ad, felvilágosult érveléssel próbálva elhárítani a faji és vallási elfogultság teremtette előítéleteket. Szócsöve a zsidó kispolgárság s vele együtt a nagyvárosi szegénység szociális problémáinak is, s ez radikális jelleget ad publicisztikájának. Később egyre inkább elhalványul radikalizmusa: az Újság munkatársaként Tisza István reakciós {825.} liberalizmusának lesz támogatója. S az irodalmi baloldalról lassanként áttolódik a semmitmondó középszerűségbe. A világháború után írói pályája lényegében befejeződött.

Kóbor, mint szépíró, rendkívül termékeny, sokoldalú író volt. Bár jóval kisebb tehetséggel, mint Justh vagy Bródy, de nagyobb módszerességgel próbálta megvalósítani a naturalizmus regénykoncepcióját, a ciklikus regényt. Zolai dokumentációval, de jóval kisebb fantáziával és meglehetősen szürke, zsurnalisztikus stílusban írt regényeinek sorozatában a nagyvárosi zsidó kispolgárság, s általában a középrétegek, a deklasszáltak és a proletariátus egybefonódó élete bontakozik ki. Az "erkölcsrajz", amelyet ad, föltárja a kapitalista verseny és a nyomorúság támasztotta nagyvárosi lét vigasztalanságát. A kép, amelyet így fest, mégis, sokkal egyoldalúbb, mint Bródy vagy Thury "erkölcsrajza", s mögüle sokkal kevésbé érezni a társadalom valóságos dinamizmusát, a tömegek mozgását. Kóbor sokkal inkább állóképet fest, s emiatt regényeiből nemcsak társadalomkritika cseng ki, hanem a perspektiválatlanságból származó dekadencia enerváltsága is (Muzsika és parfüm, 1893; Marianne, 1895; A csillagok felé, 1899; Budapest, 1901; Az élet ára, 1903; Idegenek, 1908; Hamupipőke őnagysága, 1911; Ki a gettóból, 1911; A halál, 1918).

Regényei ma már csupán irodalomtörténeti dokumentumok. Művészi értelemben maradandó darabok novellái között akadnak. Említett szociális radikalizmusa legtisztábban ezekben nyilatkozik meg. Sajátos, a zsidó kispolgárság, a szegénység életéből merített élményeit ezekben tudja a legökonomusabban, helyenként megkapó érzésgazdagsággal s pszichológiai hitelességgel előadni. Novellái nem csillogóak ugyan, de maradandóvá teszi őket a bennük megnyilatkozó speciális életismeret, őszinteség és – a regényeiből sajnos, jórészt hiányzó – dinamizmus (Munka, 1908; Komédiák, 1913; Furcsa tragédiák, 1913).

A Hét többi novellistája már nem a naturalizmushoz kapcsolódik, hanem sokkal inkább a vele szemben kialakult különféle szecessziós ellenhatások áramlataihoz.

Figyelmet érdemel közülük Malonyai Dezső (1866–1916), aki – akárcsak barátja, Justh – politikai szimpátiái alapján polémiában is áll A Héttel, de irodalmi törekvései mégis hozzá közelítik. Párizsban, a kilencvenes évek elején Justh mellett a legismertebb magyar író: francia irodalmi díjat is kap. 1890-től megjelentetett elbeszélés-köteteiben csupa nagyvárosi történetet ír meg: hangja, stílusa szorosan a francia impresszionizmus iskolájához kapcsolódik. Egyik előkészítője az elomló, lírai módon felépített tárcanovellának. Alakjait nem jellemzi, nem rajzolja meg, csak sejteti, színfoltokban és talányos kontúrokban vázolja föl. Érdekesen kísérletezik az impresszionisztikus tájfestéssel, amiben erősen inspirálják képzőművészeti stúdiumai, Munkácsyval, Mednyánszkyval, Szinyei Mersével kapcsolatos kutatásai. Tudatosan viszi bele stílusába is a kor festészeti eredményeit, a plein air festés effektusait. Kötetei: Pipacsok (1890), Vergődés (1896), Judith könyve (1900), Estebán álma (1908), Az öreg méltósága (1910), Polgártársak (1911).

Ugyancsak a nagyvárosi ember életszemléletét és érzésvilágát fejezi ki novelláiban Ignotus (l. a 96. fejezetet). A kísérletező novellisták fajtájából való, aki tudatos kimértséggel vegyít írásaiban szkepszist és érzelmességet, ese-{826.}ményt és hangulatot, lélekrajzot és stíljátékot. Az ő tárcanovelláiban is az a líraisággal párosuló formabontás érvényesül, ami Malonyaynál, továbbá a Nyugat táborában találkozó fiataloknál (Színinél, Cholnokynál, Krúdynál). Ignotusnál azonban a líraiságot, az érzelmességet mindig tompítja a blazírtság, önirónia: Vallomások (1895), Változatok a G-húron (1902), Ignotus novelláiból (1918).

A Hét köréből indul el, annak szemléleti és stiláris örökségével, két fiatal novellista, akinek pályája már a 20. században bontakozik ki: Heltai Jenő (l. a 61. fejezetet) és Molnár Ferenc (1878–1952). Heltai első novellás köteteinek: A hét sovány esztendő (1897), Lou és egyéb elbeszélések, (1900), Írók, színésznők és más csirkefogók (1910); valamint Molnár Ferenc első kisregényének: Egy gazdátlan csónak története (1901), humoreszkjeinek: Józsi és egyéb kis komédiák (1902), Muzsika (1908) minden darabja magán viseli A Hét atmoszférájának nyomát.