{824.} 75. TÁRCANOVELLISTÁK A HÉT ÉS A NYUGAT KÖZÖTT

FEJEZETEK

A nyolcvanas és a kilencvenes évek prózairodalmában egyre inkább vezetőszerepre tesz szert a novella. A korszak legkiválóbb prózaírói – talán az egy Mikszáthot kivéve – a novella műfajában tudják magukat a legigényesebben, esztétikailag a legmaradandóbb értékkel kifejezni. Peteleitől Papp Dánielig egész sor kiváló író ebben a műfajban érzi leginkább otthon magát. A műfaj uralkodó jellegét bizonyítja az is, hogy a legkiválóbbak mellett egész sor kisebb tehetségű vagy ma már jelentéktelennek mondható novellistát is számontarthatunk. Ez utóbbiakról, akik nagy számban jelentek meg minden fővárosi és vidéki lap tárcarovatában, ma már aligha kell megemlékeznünk. De hiányos volna a korról alkotott képünk, ha megfeledkeznénk jó néhány érdekes és érdemes alkotóról, akik kezdeményező szerepet játszottak, vagy pedig hangban, felfogásban sajátosat nyújtottak.

Ezek a kezdeményező érdemek és egyéni sajátosságok, természetesen, nem esnek kívül a kor általános irodalmi áramlásain. Akikről meg kell emlékeznünk, valamennyien a naturalizmus és a szecesszió valamifajta árnyalatát képviselik, műfajilag pedig a tárcanovella szinte megállíthatatlannak tetsző áradatát duzzasztják. Nagy általánosságban ugyanazokkal a vonásokkal jellemezhetjük őket, mint a korszak kiemelkedőbb alkotóit: a szociális kérdések iránt tanúsított érdeklődés, a deklasszált és alacsonyabb néposztályok sorsa iránti rokonszenv, a politikai ellenzékiség, az elvágyódás és kifáradás időnkénti tünetei, a pszichologizálás és stílromantika, különböző egyéni variációkban, mindegyiküknél felbukkannak. Anélkül, hogy merev határvonalakat szabhatnánk meg – nemcsak módszertani okokból, hanem a valóságos irodalmi áramlások természetét is tükrözve –, ezeket a kisebb alkotókat is hozzákapcsolhatjuk egy-egy jellegzetesebb irodalmi műhely vagy lap köréhez.